Hosszú ideje terveztem már megnézni a Spotlight című amerikai alkotást – amely a legjobb film díját nyerte az idei Oscar-gálán –, végül vasárnap sort is kerítettem rá. Hogy a film megérdemelte-e az elismerést, az persze kérdéses, de újságírói szemmel remekműről van szó: megmutatja, miért élvezheti és szeretheti munkáját egy szakmabeli. A Boston Globe újságíróinak története ugyanis arról (is) szól, miképpen tud segíteni a média azon a közösségen, amelynek szerves részeként működik: feltár olyan összefüggéseket, amelyek ugyan szem előtt lehetnek, de senki sem mer beszélni róluk – a film témája, a papi pedofília is ilyen. A szörnyű történeteket hallgatva azért elfogja az embert az érzés: nehéz, de fontos és alkalmasint nagy hatással bíró szakmával ismerkedik néhány éve.
Ahogy ezen gondolkodtam, vasárnap este elkezdtek megjelenni az első cikkek, amelyek a Panama-iratokkal foglalkoztak. Elsőként az izlandi miniszterelnök és felesége offshore-ügyletei jöttek velem szembe, majd másnap töméntelen további történet ömlött rám Vlagyimir Putyin ismeretségi köréről, Ilham Aliyev családjáról, David Cameron édesapjáról, Jackie Chanről és Lionel Messiről, és még sok más közszereplő adóelkerülési ügyeskedéseiről. Arról, hogy a Panama-iratok miért fontosak, rengeteg írás fog születni a közeljövőben, ám én most nem efelől közelítenék. A világméretű offshore-hálózatról nem a kiszivárogtatók, hanem újságírók számolhattak be a világnak, így ismét tapasztalhattam a Spotlight megnézése utáni érzést: valami fontosat és hasznosat tesznek a kollégáim. Hiszen az, hogy egyes politikai vezetők hogyan rejtették el és mosták tisztára a jó eséllyel adófizetői pénzeket, és az adóelkerüléssel hogyan rövidítették meg saját országukat, egyértelműen közérdekű kérdés, amelyről mindenkinek tudnia kell.
„Az adatújságírás történetének legnagyobb kiszivárogtatása éppen most lett éles, és a korrupcióról szól” – közölte a Twitteren Edward Snowden, majd linkelte a Süddeutsche Zeitung témába vágó oldalát. Méretét tekintve könnyen lehet, hogy igaza van a Moszkvában élő egykori NSA-alkalmazottnak, hiszen 2,6 terabájtnyi adatról van szó, 11,5 millió iratról, amelyekben több mint kétszáz országot érintő 15 ezer offshore cégről esik szó. Politikusok, sportolók, milliárdosok, drogkartellvezetők és csalók szereplői a dokumentumoknak, amelyekben ötszáz bank is szerepel. Ám hogy ez nem volt „szokványos” adatkiszivárogtatás, az is egyértelmű. Az óriási adatmennyiség ugyanis a Süddeutsche Zeitung kezébe került – nem tudni pontosan, hogyan, csak annyi biztos, hogy korábban a német hatóságok is vásároltak az iratokból, amelyek áttekintését követően 2015-ben razziáztak is.
A német lapnak az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma (ICIJ) segédkezik. 76 ország több mint 370 újságírója dolgozott az anyagokkal – Magyarországról a Direkt36 szállt be. A kiszivárogtatásban nem vett részt a téma leghíresebb szereplője, a Julian Assange által létrehozott WikiLeaks, amely Facebook-oldalán azon kesergett – teljesen jogosan –, hogy így az adatok nem nyilvánosak (legalábbis egyelőre: Pethő András, a Direkt36 újságírója az ATV-n kedd reggel azt mondta, május elejétől nyilvános lesz az adatbázis egy része). Bezzeg ha ők hozták volna napvilágra, akkor már nyilvános adatbázisból csemegézhetnénk – legalábbis erre tettek utalást.
Persze, jó érzés látni, hogy az újságírók igazán hasznos munkát végeznek, és felfedik a visszásságokat, de azért támadhat némi hiányérzetünk. Egyrészt amiatt, hogy csak válogatott újságírói csapat nyálazhatja át az anyagokat (legalábbis május elejéig így lesz), másrészt mert a Panama-iratok csak a jéghegy csúcsát jelentik. De ez már egy másik történet.
