Kéretlen engedély

Orbán Viktornak és Donald Trumpnak is a személyes politikai ambícióik fontosak igazán, nem Európa vagy a világ jövője.

Engedélyt kaptunk a legmagasabb világi helyről, miszerint nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság, nagy ajándék – mondta Orbán Viktor a hét elején a negyedik alkalommal megrendezett Lámfalussy-konferencián. Az euró egyik atyjáról elnevezett tanácskozáson beszélt arról is, hogy Donald Trump amerikai elnökké való beiktatását követően véget ért a multilaterális korszak a nemzetközi politikában, és a bilaterális időszak köszöntött be.

A fentiek több szempontból is érdekesek. A magyar miniszterelnök 2017-re a lázadás évét hirdette meg, de eddig is mindig önérzetesen reagált, ha egy külső hatalom „tanácsokat adott”. Ehhez képest meglepő, hogy most úgymond engedélyt kaptunk valamire az amerikaiaktól, és ezt a miniszterelnök ajándéknak tartja.

A multilaterális szerződésekkel pedig mintha eddig nem lett volna különösebb gondja a magyar vezetésnek. A transzatlanti szabadkereskedelmi partnerségről (TTIP) szóló tárgyalásokat nem ellenezték látványosan, a Kanada és Európa közötti gazdasági és kereskedelmi együttműködést (CETA) pedig gond nélkül megszavazták a fideszes képviselők.

Abban igaza van Trumpnak, hogy a multilaterális intézmények nem túl sikeresek. Mint azt az amerikai külpolitika egyik legfontosabb XX. századi alakítója, a republikánus reálpolitikus Henry Kissinger írta 2014-ben megjelent, Világrend című könyvében, az utóbbi időben sokkal több multilaterális szervezet létezik, mint a világtörténelem során bármikor.

Az Egyesült Államok az összes fórumon (ENSZ, G7, G8, NATO, és még lehetne folytatni a sort) kulcsszereplő, ám e találkozók túlzott gyakorisága és jellege „a hosszú távú stratégiák kidolgozásának ellenében hat”. Mindezek ellenére nem az a megoldás, hogy kivonulunk az ilyen szervezetekből, és igyekszünk magunk megoldani a problémáinkat. Még akkor sem, ha az Egyesült Államok belső feszültségei és problémái – amelyekről az amerikai külpolitika másik „nagy öregje”, Zbigniew Brzezinski is írt 2012-es Stratégiai víziók című könyvében – ezt érthetővé teszik.

Ráadásul közel sem biztos, hogy a világ – s különösen Magyarország – jól jár azzal, hogy az Egyesült Államok inkább a saját gondjaira figyel, és mindenkivel külön-külön egyezkedik. Ők megtehetik: Amerika még mindig a világ vezető hatalma, és nem kötik olyan integrált nemzetközi szervezetek, mint hazánkat az Európai Unió. Hiába tetszeleg Orbán Európa erős emberének szerepében, hiába mondja azt Lánczi Tamás, hogy ő Európa új vezetője. Ha az embernek Amerikából kell engedélyt kapnia ahhoz, hogy saját érdekeinek érvényesítése legyen számára az elsődleges, az nem árulkodik óriási befolyásról.

Régóta vita zajlik a világ gazdasági és politikai intézményei között, hiszen a világgazdaság már globális, míg a politikai szerkezet nemzetállamokon nyugszik. Gazdasági szempontból előnyösebbek lennének a multilaterális egyezségek, de a kormányok a nemzeti érdekek mentén hajlamosak a határok fontosságát hangsúlyozni. Kissinger szerint a legutóbbi világgazdasági válság vesztesei „a globális gazdasági rendszer ellenzésében vagy akadályozásában keresik a gyógyírt a bajaikra”. Úgy véli, a nemzetközi rendnek meg kell küzdenie azzal a paradoxonnal, hogy kibontakozása a globalizáció sikerétől függ, míg a folyamat olyan reakciókat szül, amelyek hátráltatják azt. Az országvezetők nem kívánnak olyan lépéseket tenni, amelyek adott esetben hasznosak lennének az egész világ számára, mert féltik hazai népszerűségüket.

Orbán Viktornak és Donald Trumpnak is a személyes politikai ambícióik fontosak igazán, nem Európa vagy a világ jövője. Tetteik legalábbis arról árulkodnak, hogy mindketten pontosan tudják, kit is tegyenek az első helyre.