Az unió kisiklott vonata

Az EU jövőjét leginkább a nemzetek feletti politikai integráció erőltetése veszélyezteti.

Világosan látható az is, hogy elhibázott módon a politika elsőbbsége érvényesült a közös valuta – az EU talán legünnepeltebb integrációs vívmánya – nem kellően előkészített, elhamarkodott bevezetésével 1999-ben. A Magyar Nemzetben és más lapokban közölt írásaimban már évekkel ezelőtt rámutattam, hogy minden regionális integrációban a haszon túlnyomó része a kereskedelmi korlátok lebontásából, a vámunióból, az egységes piacból, az áruk, szolgáltatások, a munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából ered. A közös valuta viszonylag jelentéktelen pótlólagos gazdasági előnyt nyújt (például a valutaátváltási költség megtakarítása), viszont elhamarkodott bevezetése súlyos károkat okozhat. Az euró legfőbb előnye politikai: az európai identitás és összetartás jelképe. Hasonló következtetésre jutott nemrég megjelent könyvében (The euro: how a common currency threatens the future of Europe – Az euró: hogyan veszélyezteti a közös valuta Európa jövőjét?) Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász is, rámutatva, hogy az euró politikai eszköz, amely – a retorikai várakozásokkal szemben – a gazdasági prosperitás helyett stagnálást, konvergencia helyett divergenciát, egység és szolidaritás helyett megosztottságot idézett elő a valutaövezetben. Helyesen állapítja meg Stiglitz, hogy az egységes piac bázisán korábban prosperáló EU-ban idővel – konkrétan az 1992-es maastrichti szerződés következtében – a politikai integráció öncéllá vált, az euró pedig ezt szolgálta a feszített tempóban létrehozandó monetáris unión belül.

Hiba hibát szül – tartja a mondás. Milyen választ ajánlott Angela Merkel német kancellár, az EU legbefolyásosabb vezetője az euróövezetnek a 2008-as globális pénzügyi zűrzavar által kiváltott mély belső válságára? Politikait: „Több Európa, monetáris és fiskális unió, közös költségvetési politika kell. Ám amire a legnagyobb szükségünk van, az a politikai unió, a (nemzeti) hatásköröknek az EU-ra való átruházása, és az európai fennhatóság.” Több Európa = politikai unió. Csakhogy erre a képletre nincs semmilyen demokratikus fölhatalmazás, de még az európai politikai elitek körében sem tapasztalható kellően erős támogatottság. Ezzel kapcsolatban igaza van Donald Tusknak, az Európai Tanács elnökének, hogy az EU-t támogató európai elit felfogásában a politikai integrációban való meggyőződés gyengült, bár ő ezt helytelenül nem a kedvezőtlen tapasztalatoknak tulajdonítja, hanem a populista érvek előtti meghódolásnak és a liberális demokrácia alapértékeiben való kételkedésnek.

Valójában a brexitnél is az európai politika billentette el a mérleg nyelvét. Közismert, hogy a Brüsszel iránti ellenérzés és távolságtartás mindig is jóval erősebb volt a szigetországban, mint az EU többi részében. Az EU-gazdaság utóbbi évtizedbeli stagnálása, újabb szegény országokkal való kibővítése és az átláthatatlan brüsszeli bürokrácia túlközpontosítása a negatív érzéseket csak tovább erősítette. Ám a brexit szempontjából perdöntő drámai hangulatváltozást – ahogy ezt David Cameron volt brit miniszterelnök is állította – a Merkel fatális politikai döntése miatt elszabadulni látszó bevándorlás idézte elő. Az EU-ról alkotott negatív hozzáállásba a brit szavazók ráadásul „beárazták” a várhatóan beinduló török és afrikai bevándorlási cunamit is, valamint Brüsszelnek a migrációs válsággal kapcsolatos felkészületlenségét, tehetetlenségét és a német kancellárhoz igazodó politikai korrektségét. Különbséget tudtak-e tenni a brit szavazók az EU-n belüli törvényes munkaerőmozgás és az ellenőrizhetetlennek látszó külső migránshullámok között, amelyre a calais-i „menekültdzsungel” napi szinten emlékeztette őket? Minden bizonnyal nem. De ez korántsem az ő hibájuk volt.

S hogy milyen Európai Uniót akarunk? A fentiek alapján:

Olyat, amely úgy őrzi meg „értékközösségét”, hogy közben a politika nem szalad utcahosszal a gazdasági folyamatok előtt, demokratikus fölhatalmazás nélkül kikényszerítve és siettetve a politikai integrációt, beleértve a döntési hatáskörök elvonását a tagállamoktól úgy, hogy azokat Brüsszel nem tudja megfelelően ellátni.

Olyat, amelyben a szupranacionális föderális és a nemzetközpontú integráció közötti egyensúlyt nem a politikai elit, hanem az EU-s állampolgárok politikai akarata dönti el. Nemet mondani az alkotmányos vagy „lopakodó” szupranacionális föderációra és igent a korlátozott, „funkcionális” föderációra azokon a területeken, amelyek egyértelműen élvezik az EU-s polgárok támogatását (a külső határok együttes védelme, antiterrorizmus, közös hadműveleti kapacitás stb.)!

Olyat, amely nemcsak hirdeti a konvergenciát és a szolidaritást, hanem érvényesíti is. Az utóbbi évtizedben ennek az ellenkezője történt az euróövezetben.

Olyat, amelynek a legnagyobb értéke az egységes piac, amelynek hatékony működéséhez nem nélkülözhetetlen az egységes valuta.

Olyat, amelyben a rugalmas, többsebességes integráció nem egy elhibázott, koraszülött pénzügyi konstrukcióra, az euróövezetre összpontosítva valósul meg, amely a kevesek által támogatott teljes fiskális és bankintegráció, a politikai unió felé mutat. A többsebességes Európával nyitott kapukat döngetnek: az EU mindig is az volt, különösen észak–déli és kelet–nyugati keresztmetszetben. Se Magyarországnak, se Lengyelországnak, se a többi kelet-európai országnak nem érdemes emiatt politikai háborút folytatnia Brüsszellel, különösen az után, hogy aláírták a római nyilatkozatot, amely kifejezetten síkra száll a több sebesség mellett („különböző sebességgel és mélységben, ám közös irányt tartva”).

Olyat, amelynek vezető hatalma, Németország vállalja a regionális hegemón szerepével járó felelősséget, szolidaritást és tehermegosztást, szemben a kialakult helyzettel, amelyben – különösen az eurózóna révén – Berlin a német gazdasági érdekeket egyoldalúan követő politikájával az unió legnagyobb haszonélvezőjévé lett, miközben hatalmas, távlatilag fönntarthatatlan kereskedelmi és pénzügyi aránytalanságokat idézett elő a valutaunióban.

Az Európa jövőjéről szóló vita hozzászólói

szerkesztőségi bevezetőnk (Milyen Európai Uniót akarunk?, március 7.)
Bakó Beáta (Józanodik-e Juncker a brexit után?, március 7.)
Árva László (Milyen EU-t akarunk – és milyet kapunk?, március 18.)
Kiss Károly (Az Európai Unióról – illúziók nélkül, március 21.)
Csath Magdolna (Mi a baj a Juncker-féle fehér könyvvel?, március 28.)