Az unió kisiklott vonata

Az EU jövőjét leginkább a nemzetek feletti politikai integráció erőltetése veszélyezteti.

Brüsszelben már évtizedekkel ezelőtt kialakítottak egy városi legendát az Európai Unióról, miszerint válságokon keresztül, megállíthatatlanul halad az egyre nagyobb gazdasági és politikai integráció, valamint az Egyesült Európai Államok föderális, hosszú távú víziója irányába. Sokan hittek ebben. Ám ezt a legendát erősen megtépázta a brexit, az EU hat évtizedes történetének messze legnagyobb kudarca, amely rendkívül erős hátszelet adott az euroszkepticizmusnak és a nyílt EU-ellenességnek, különösen a politikai színkép szélein. A brexit mély egzisztenciális bizonytalanságba lökte a már eleve több sebből vérző európai közösséget (az euróövezet adósságválsága, migrációs nyomás, tartós gazdasági stagnálás, magas munkanélküliség stb.). Nem véletlen, hogy most először jelentek meg olyan forgatókönyvek a politikai centrumban is, amelyek a kötelező előremenekülésen kívül más jövőképeket is elismernek Európa számára, beleértve a visszatérést a gazdasági alapokhoz.

Felismerhetetlenségig átalakult a regionális közösség az elmúlt hatvan évben. A kis taglétszámú, gazdasági kérdésekre összpontosító, sikeresen működő Európai Gazdasági Közösségből (Közös Piacból) egy a gazdasági, monetáris, fiskális és politikai unió felé túl gyorsan haladó, átláthatatlan kolosszus lett, amelyet mindinkább egy nemzetek fölötti „szuperkormány”, az Európai Bizottság (EB) irányít. Ám az utca embere nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az EU legtöbb országában is úgy érzi, ez a kormány nem az ő érdekeit képviseli. Brüsszel – nem egy támogatója szerint is – arrogáns lett, elitizmusa miatt távol került az emberektől. Ha még Jean-Claude Juncker, az EB elnöke is beismeri, hogy „az EU egy minden lében kanál jellegű intézménnyé vált az uniós polgárok életében”, akkor nem kicsi a baj. Ezt a jelenséget nevezik az EU „demokratikus deficitjének”, amelyre – igaz, burkolt módon – az Európai Unió 60. születésnapja apropóján a napokban közzétett római nyilatkozat is utal („Elkötelezzük magunkat az iránt, hogy meghallgassuk a polgáraink által [az unióval szemben] megfogalmazott aggályokat”). A polgárok azt is látják, hogy különösen az utóbbi években az EB – a The Economist szavaival – jószerével egy folyamatos válságmenedzselő fórummá vált, miközben a fontos döntések egyre inkább Berlinbe, az unió valódi központjába helyeződnek át. Berlint azonban szinte csak a német érdekek mozgatják. Ma forgatókönyvek készülnek és élénk viták folynak az EU jövőjéről. De ezek csak akkor járnak haszonnal, ha jó diagnózisból indulnak ki, és választ adnak az alapkérdésre: hogyan tudott ennyire kisiklani az unió vonata? Természetesen több ok van, de véleményem szerint a legfontosabb ezek között az, hogy a centrista nyugat-európai politikai elit a politikai integrációt a föderalizmus irányába erőltetné. Az EU az idők folyamán túlpolitizált szervezetté vált, ráadásul demokratikus fölhatalmazás, közvetlen népi támogatás nélkül. Nem volt véletlen a tervezett EU-alkotmány – amelyet sokan kimondatlanul is egy jövőbeli európai föderális állam jogi alapjaként fogtak fel – látványos bukása 2005-ben, a tervezetet fölényesen elutasító francia és holland népszavazás után. A politikai integráció erőltetése elleni tiltakozás másik formája az európai parlamenti választásokon való mérsékelt és meredeken gyöngülő választói részvétel (1979-ben 62 százalék, 2014-ben 42 százalék).

Világosan látható az is, hogy elhibázott módon a politika elsőbbsége érvényesült a közös valuta – az EU talán legünnepeltebb integrációs vívmánya – nem kellően előkészített, elhamarkodott bevezetésével 1999-ben. A Magyar Nemzetben és más lapokban közölt írásaimban már évekkel ezelőtt rámutattam, hogy minden regionális integrációban a haszon túlnyomó része a kereskedelmi korlátok lebontásából, a vámunióból, az egységes piacból, az áruk, szolgáltatások, a munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából ered. A közös valuta viszonylag jelentéktelen pótlólagos gazdasági előnyt nyújt (például a valutaátváltási költség megtakarítása), viszont elhamarkodott bevezetése súlyos károkat okozhat. Az euró legfőbb előnye politikai: az európai identitás és összetartás jelképe. Hasonló következtetésre jutott nemrég megjelent könyvében (The euro: how a common currency threatens the future of Europe – Az euró: hogyan veszélyezteti a közös valuta Európa jövőjét?) Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász is, rámutatva, hogy az euró politikai eszköz, amely – a retorikai várakozásokkal szemben – a gazdasági prosperitás helyett stagnálást, konvergencia helyett divergenciát, egység és szolidaritás helyett megosztottságot idézett elő a valutaövezetben. Helyesen állapítja meg Stiglitz, hogy az egységes piac bázisán korábban prosperáló EU-ban idővel – konkrétan az 1992-es maastrichti szerződés következtében – a politikai integráció öncéllá vált, az euró pedig ezt szolgálta a feszített tempóban létrehozandó monetáris unión belül.

Hiba hibát szül – tartja a mondás. Milyen választ ajánlott Angela Merkel német kancellár, az EU legbefolyásosabb vezetője az euróövezetnek a 2008-as globális pénzügyi zűrzavar által kiváltott mély belső válságára? Politikait: „Több Európa, monetáris és fiskális unió, közös költségvetési politika kell. Ám amire a legnagyobb szükségünk van, az a politikai unió, a (nemzeti) hatásköröknek az EU-ra való átruházása, és az európai fennhatóság.” Több Európa = politikai unió. Csakhogy erre a képletre nincs semmilyen demokratikus fölhatalmazás, de még az európai politikai elitek körében sem tapasztalható kellően erős támogatottság. Ezzel kapcsolatban igaza van Donald Tusknak, az Európai Tanács elnökének, hogy az EU-t támogató európai elit felfogásában a politikai integrációban való meggyőződés gyengült, bár ő ezt helytelenül nem a kedvezőtlen tapasztalatoknak tulajdonítja, hanem a populista érvek előtti meghódolásnak és a liberális demokrácia alapértékeiben való kételkedésnek.

Valójában a brexitnél is az európai politika billentette el a mérleg nyelvét. Közismert, hogy a Brüsszel iránti ellenérzés és távolságtartás mindig is jóval erősebb volt a szigetországban, mint az EU többi részében. Az EU-gazdaság utóbbi évtizedbeli stagnálása, újabb szegény országokkal való kibővítése és az átláthatatlan brüsszeli bürokrácia túlközpontosítása a negatív érzéseket csak tovább erősítette. Ám a brexit szempontjából perdöntő drámai hangulatváltozást – ahogy ezt David Cameron volt brit miniszterelnök is állította – a Merkel fatális politikai döntése miatt elszabadulni látszó bevándorlás idézte elő. Az EU-ról alkotott negatív hozzáállásba a brit szavazók ráadásul „beárazták” a várhatóan beinduló török és afrikai bevándorlási cunamit is, valamint Brüsszelnek a migrációs válsággal kapcsolatos felkészületlenségét, tehetetlenségét és a német kancellárhoz igazodó politikai korrektségét. Különbséget tudtak-e tenni a brit szavazók az EU-n belüli törvényes munkaerőmozgás és az ellenőrizhetetlennek látszó külső migránshullámok között, amelyre a calais-i „menekültdzsungel” napi szinten emlékeztette őket? Minden bizonnyal nem. De ez korántsem az ő hibájuk volt.

S hogy milyen Európai Uniót akarunk? A fentiek alapján:

Olyat, amely úgy őrzi meg „értékközösségét”, hogy közben a politika nem szalad utcahosszal a gazdasági folyamatok előtt, demokratikus fölhatalmazás nélkül kikényszerítve és siettetve a politikai integrációt, beleértve a döntési hatáskörök elvonását a tagállamoktól úgy, hogy azokat Brüsszel nem tudja megfelelően ellátni.

Olyat, amelyben a szupranacionális föderális és a nemzetközpontú integráció közötti egyensúlyt nem a politikai elit, hanem az EU-s állampolgárok politikai akarata dönti el. Nemet mondani az alkotmányos vagy „lopakodó” szupranacionális föderációra és igent a korlátozott, „funkcionális” föderációra azokon a területeken, amelyek egyértelműen élvezik az EU-s polgárok támogatását (a külső határok együttes védelme, antiterrorizmus, közös hadműveleti kapacitás stb.)!

Olyat, amely nemcsak hirdeti a konvergenciát és a szolidaritást, hanem érvényesíti is. Az utóbbi évtizedben ennek az ellenkezője történt az euróövezetben.

Olyat, amelynek a legnagyobb értéke az egységes piac, amelynek hatékony működéséhez nem nélkülözhetetlen az egységes valuta.

Olyat, amelyben a rugalmas, többsebességes integráció nem egy elhibázott, koraszülött pénzügyi konstrukcióra, az euróövezetre összpontosítva valósul meg, amely a kevesek által támogatott teljes fiskális és bankintegráció, a politikai unió felé mutat. A többsebességes Európával nyitott kapukat döngetnek: az EU mindig is az volt, különösen észak–déli és kelet–nyugati keresztmetszetben. Se Magyarországnak, se Lengyelországnak, se a többi kelet-európai országnak nem érdemes emiatt politikai háborút folytatnia Brüsszellel, különösen az után, hogy aláírták a római nyilatkozatot, amely kifejezetten síkra száll a több sebesség mellett („különböző sebességgel és mélységben, ám közös irányt tartva”).

Olyat, amelynek vezető hatalma, Németország vállalja a regionális hegemón szerepével járó felelősséget, szolidaritást és tehermegosztást, szemben a kialakult helyzettel, amelyben – különösen az eurózóna révén – Berlin a német gazdasági érdekeket egyoldalúan követő politikájával az unió legnagyobb haszonélvezőjévé lett, miközben hatalmas, távlatilag fönntarthatatlan kereskedelmi és pénzügyi aránytalanságokat idézett elő a valutaunióban.

Az Európa jövőjéről szóló vita hozzászólói

szerkesztőségi bevezetőnk (Milyen Európai Uniót akarunk?, március 7.)
Bakó Beáta (Józanodik-e Juncker a brexit után?, március 7.)
Árva László (Milyen EU-t akarunk – és milyet kapunk?, március 18.)
Kiss Károly (Az Európai Unióról – illúziók nélkül, március 21.)
Csath Magdolna (Mi a baj a Juncker-féle fehér könyvvel?, március 28.)