Fenti címmel hirdetik Finnországban a Testről és lélekrőlt, mi pedig rögtön értetlenkedve magyaráznánk, miért is nem állja meg a helyét a párhuzam. (Elvégre a magyar Amélie talán a Liza, a rókatündér lehet, Enyedi Ildikó filmje sokkal inkább szép, mint bájos.) Felhúzni magunkat mégsem érdemes. Sőt. A franciák ikonikus mozijához való hasonlítás nem csak hízelgő, népszerűségét és fontosságát tekintve a szarvasos szerelmi dráma könnyedén kerülhet nálunk is hasonlóan magas polcra.
Nem sok magyar (művész)filmmel esik meg, hogy egy évvel a bemutatója után is telt házakkal fusson a mozikban, kezdés előtt negyedórával pedig jegyet se lehessen kapni rá. A Testről és lélekről felülmúlt minden várakozást: kritikusét, nézőét, de az alkotókét is. A rendezőtől hallhattuk a tavalyi bemutató után: efféle sikermenetre a legkevésbé sem számított. „Nem voltam bizonytalan, egészen biztos voltam benne, hogy ez a film csupán egy szűkebb réteget érint majd meg. Mindenkit borzasztóan erős vizuális ingerek érnek nap mint nap, ennek a filmnek pedig éppen a visszafogottság, a csend a lényege” – jelentette ki februári interjúnkban Enyedi Ildikó, aki az 1999-es Simon mágus után tizennyolc évvel készítette el új nagyjátékfilmjét. A berlini Arany Medve, majd a film további útja egészen az idei legjobb női színésznek járó Európai Filmdíjig (Borbély Alexandráé az elismerés), illetve az e heti Oscar-jelölésig azonban mindent felülírt.
Például az elvárásainkat, hogy nagy nemzetközi sikerre csak politizáló művel, történelmi drámával van lehetőség, egy költői szerelmesfilm meg maximum néhány műértő titkos kedvence lehet. A Testről és lélekrőlt most olyanok nézik, akik új magyar filmmel jobbára akkor találkoznak csak, ha kijön egy új Valami Amerika. Nemhogy nézik: ha idegenkednek is a műfajtól, a film tisztaságának, érzelmi felfokozottságának nem tudnak ellenállni. A Körhintával és a Szerelemmel egy napon említhető allegorikus műremek született, amely már akkor is méltó lett volna a klasszikussá váláshoz, ha nincs most ez az Oscar-jelölés.
Az Európai Filmdíj óta sejthető volt, hogy meglehet az újabb siker, és ezzel zsinórban a harmadik évben nyílik lehetősége Magyarországnak elhozni az aranyszobrocskát. A Saul fia diadala után váratlanabbul jött a Mindenki legjobb rövidfilmnek járó elismerése. Nem mintha ne járt volna ki ez Deák Kristóf filmjének, ám azt kevesen feltételezték volna, hogy sorban a második évben hasonló megtiszteltetés érheti a magyar mozgóképet. Hát még a harmadikban. A Testről és lélekről két nagy vetélytársa jelenleg Ruben Östlundtől A négyzet, valamint az orosz Andrej Zvjagincev új filmje, a Szeretet nélkül.
Előbbi elhozta a cannes-i Arany Pálmát, tarolt az Európai Filmdíjakon is, így nem lenne meglepő, ha az Oscaron végül diadalmaskodna. Az orosz rendező korábbi munkája, a Leviatán három éve a jelölésig jutott, de Cannes-ban elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. A Szeretet nélkül is jó eredményeket mutatott, de egy Arany Medvéhez vagy legjobb női színésznek járó Európai Filmdíjhoz hasonló szintű elismerést még nem kapott. Mondhatjuk tehát, hogy közel sem lefutott meccsről van szó, Enyedi Ildikó filmjének remek esélyei vannak a győzelemre, és így arra, hogy a kapuk még inkább megnyíljanak előtte.
Ami annál is örömtelibb, mert tudható, hogy régóta tervezi filmre vinni Füst Milán legfontosabb regényét, A feleségem történetét. Az Oscar-jelölés után is sejthető, hogy ha ez összejön, nemcsak a magyar film, de a magyar irodalom is élénk nemzetközi érdeklődés középpontjába kerülhet. Ami persze megesett eddig is, elég csak Kertész Imre Nobel-díját, Esterházy Péter és Nádas Péter műveinek fogadtatását, Krasznahorkai László Man Booker-díját említenünk. Az utóbbi időben végre a magyar film is felkerült a térképre. Csak ilyen évek jöjjenek a továbbiakban is!
