Bolhák és elefántok

Különlegesen ritka kegye a sorsnak, ha valami olyasmit kapunk vissza tőle, amiről azt hittük, talán már örökre veszendőbe ment. Mint mi az egy hete újjászületett Magyar Nemzetet.

Természetes, ha sok mindenben nem értünk egyet, akár az is elfogadható, ha egyesekkel szinte semmiben sem. Nyilvánvaló, hogy az egyetemes történelem sem ismert még egyetlen hibátlan kormányt sem.

De egyszer azért érdemes rögzíteni, hogy az évezredes magyar históriát tekintve a mostani középgeneráció és az egy, legfeljebb két emberöltővel fiatalabb korosztály élete a legháborítatlanabb, a legkiszámíthatóbb, a legtöbb lehetőséggel kecsegtető. Nem törhet ránk idegen had, nem hányja kardélre szeretteinket, nem gyújtja fel otthonainkat.

A férfiakat, fiúkat sem kell kikísérni a vasútállomásra, és sírva elengedni őket ismeretlen tájakra, háborúkba. Nem tizedelik a népet járványok, ha a gyerek megfázik a kertben, a tavaszi szélben, nem viszi el a tüdőgyulladás, és nem kell pálinkás kenyérrel tömni sem, csak hogy legyen valami tápláló a gyomrában. Nem csapódik a marhavagon ajtaja szomszédainkra, nem jön értünk éjszaka a fekete autó, nem söprik a padlást.

Mindez persze nekünk, a harmadik évezredben természetes. Ezért nem is méltányoljuk. Mint ahogyan önmagában az egészség is észrevétlen, csupán a betegség ellenpontjaként érzékelhető. De azért annyiban egyetérthetnénk, hogy szélsőséges gerjedelmek szélsőséges helyzetekhez illenek, és a jelenlegi messze nem az.

Nem mindig volt ez így, és attól tartok, nem is mindig lesz. Igaz, egy mértékadó és -tartó médiumnak nem feladata, hogy felesleges riadalmakat keltsen, hogy bolhát elefánttá nagyítson, de míg ez inkább bosszantó, idegesítő ámítás, addig az elefántot bolhának mutatni kifejezetten veszélyes és ártalmas. Ezért is lenne súlyos és káros mulasztás részünkről nem látni és láttatni, hogy szűkebb belső környezetünk kontrasztjaként külső és tágabb világunk eszeveszett ütemben és kiismerhetetlen irányban változik.

Már hallom, amint egyesek azt mondják, na, most jön a migránsozás. Roppant leleményes szóképzésekre alkalmas a magyar nyelv és agy, de alább csupán egy rövid, itt nem kifejtendő helyzetértékelés következik.

A Földön jelenleg valamivel több mint hét és fél milliárd ember él, miközben – közép-európai nívón – az erőforrások körülbelül másfél-kétmilliárdnyi eltartására elegendők. Ezért hosszú távon az a tét, mint abban a képzeletbeli erdőben, amely kétezer nyulat vagy vaddisznót (habitustól függően válasszunk) bír el, miközben az állomány hét és fél ezerre szaporodik. Ilyenkor három lehetőség adódik: vagy minden egyed kipusztul, vagy a legéletrevalóbb kétezer marad életben, vagy a többség elvándorol.

Utóbbira nekünk, embereknek a bolygónkról ugyebár egyelőre nincs esélyünk, az első két verzió pedig jelen állapotunkban nem túl sok jóval biztat. Nem azzal riogatok, hogy Szeged holnap csádi fennhatóság alá kerül.

Az ellenben nem riogatás, hogy a Magreb-régió a népességrobbanás közepét nyögi, Fekete-Afrika pedig még előtte áll. Az emberek egyszer csak a mostaninál összevethetetlenül nagyobb tömegben elindulnak majd az élhetőbb élet felé. Felénk.

Hogyan hallgathatnánk erről? Nekünk, a Magyar Nemzetben mindennapi örömeink, keserveink, a szomszéd néni bája vagy búja mellett arról is írnunk kell, mi várhat gyermekeinkre, unokáinkra, Európára és a világra.

Hiszen nem csak lehetőség, felelősség is, hogy egy hete újjászülettünk.