Különlegesen ritka kegye a sorsnak, ha valami olyasmit kapunk vissza tőle, amiről azt hittük, talán már örökre veszendőbe ment. Mint mi az egy hete újjászületett Magyar Nemzetet.
Nem gondoljuk, hogy ettől egy csapásra az egész világ megváltozott, de a mi belső világunk valamelyest igenis.
Az ezen kívül eső, külső valóság az elmúlt napokban az elvárható sokszínűséggel észlelte és tálalta, hogy ismét létezünk. Megnyugvással fogadtam, hogy egyetlen vándorcirkusz sem érkezett hozzánk, országgyűlési képviselő nem futott fejjel szerkesztőségünk csukott ajtajának, így nem sérülhetett meg a térde, és nem kellett azt farmernadrágján kívül borogatni.
(Korábban is mindössze egy szem „honanya” tette tiszteletét hívatlanul nálunk, de beérte annyival, hogy aki szembe jött vele, azt lebértollnokozta. Szelíden kérdeztem tőle, honnan tudja, vajon nem a pizzafutár vagyok-e, és máskor is hasonlóan szilárd információs bázisra építi-e az ítéleteit, de láthatóan nem értette, mire célzok, ezért annyiban hagytam.)
Az éjszakát sem akarta senki nálunk tölteni, viszont értelmes napközbeni beszélgetésektől nem zárkóztunk el. Ennek is folyományaként az ellenzéki médiumok ízlésüktől és hevületüktől függően, többségükben korrekten számoltak be lapunk újraindulásáról; az egyik ledorongolónak szánt kritika nagyjából úgy szólt, hogy a Magyar Nemzet ismét Magyar Nemzet néven merészel megjelenni, a másik kolléga egy kimaradt témát kért számon rajtunk. Bírálatnak szánhatta, de egy korlátozott terjedelmű print újság számára inkább méltatás, ha azzal „fogható”, ami nincs benne, nem azzal, ami benne van.
Ismert kormánypárti politikusoktól összesen három visszajelzést kaptam, mindhármat SMS formájában. Az egyik kétmondatos jókívánság volt, a második egy szmájli jel, a harmadik egy kérdés, amely úgy szólt, „Milyen érzés?”. Bevallom, egyiket sem értékeltem magánszférámba vagy szerkesztőségi elveinkbe történt durva beavatkozásként.
A minket eddig ért külső hatásokkal tehát remekül együtt lehet élni és dolgozni. Erre, különösen a normális együttélésre – már az is árulkodó, hogy talán csak mi, magyarok beszélünk egymás mellett élésről, míg minden más, általam ismert nyelv a koegzisztencia, tehát együttélés kifejezést használja – biztatnám a Magyar Nemzet hasábjain keresztül is tisztelt honfitársaimat, sajnálattal lemondva arról a pár száz főről, akiknek talán egyetlen céljuk a békétlenség minden áron való fenntartása.