Lelkünk örök matriarchátusa

Nőnap alkalmából Isten éltesse a hölgyeket! Kis- és nagylányokat, kis- és nagyasszonyokat, kis- és nagymamákat, egytől százegy éves korig!

Budapest, 2014. március 7. Virágcsokrot kezében tartó nõ árnyéka látható a falon Budapesten, 2014. március 7-én. MTI Fotó: Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

E modern álláspontok képviselői is bizonyára sokszor hallották annak idején szüleiktől, nagyszüleiktől – az egyes és kettes sorszámúaktól is – a régebben bevett fordulatot: azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Ez mindig is a teljes zavarodottságot jelentette. A harmadik évezredben azonban egyre többek számára valósnak megélt, annak hitt döntéshelyzetet ír le.

Mert bár a történelem során folyamatosak a törekvések mások megváltoztatására, a magunk képére formálására, de ilyen tömegben és hevülettel talán soha nem akartak emberek kibújni a saját bőrükből, mint manapság.

Mindezekért is gondolom úgy, hogy korunk nőnapjain, valamint az esztendő további 364 napján különleges tisztelet és köszönet illeti az egyáltalán nem gyengébb nemet. A hús-vér nőket.

Életem legemlékezetesebb fordulatai kizárólag hozzájuk kötődnek – a két lányom születése, akik persze lehetnének fiúk is, de akkor is a feleségem hozta volna őket világra; a lakodalmam; anyám halála –, és tudom, ez közhelyesen hangzik, de jobbára hasonlóan éreznek, nyilatkoznak olimpiai bajnokok, a Nobel-díjasok és a sorozatgyilkosok is, tehát mégis lehet benne valami. Ráadásul meggyőződésem, hogy a nőiség, a nők szerepe e fél­őrült időkben egyre inkább felülértékelődik – ám ez bővebb kifejtést igényel.

Kezdetben, az ősközösségben matriarchális, azaz anyai alapon, jogon szerveződött az élet. Minden a nőkből, általuk eredt, ők fogták össze a szűkebb és tágabb családot, a nemzetséget, a törzset, ők vigyázták a tűzhely környékét, az ő felelősségük volt a fajfenntartás. Aztán onnantól, hogy akár csak a lélekszám növekedésével is, az biztosítottnak látszott, a létfenntartás lépett elő az első számú napi feladattá.

Az állatot üldözni és leteríteni, később megszelídíteni és iga alá vonni, a földet feltörni, egyre súlyosabb kőtömbökből falakat és városokat építeni – mindez komoly fizikai erőt igényelt. Azaz férfit. Beköszöntött, és kevés kivételtől – egyes szórványtörzsektől, népcsoportoktól – eltekintve azóta is uralkodik a patriarchátus, a férfialapú társadalom.

Mégis azt hiszem, a lelkünkben öröktől fogva matriarchátus honol. A halálos sebből vérző frontkatona az édesanyját hívja; némileg vidámabb felütéssel, a poén szerint a kicsi gyermek, ha bármire szüksége van, ezerfélét kérdez az anyukájától, de a kedves papától csak azt az egyet: hol van anya?

Mostanság azonban, ha meghökkentően is hangzik, külső világunkban is egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy visszatérjünk a matriarchátushoz. Európában a létfenntartás megszűnt kihívásnak lenni, éppen ellenkezőleg: a Nyugat részben a jólét miatt fordul dekadenciába. Fizikai erőre egyre kevésbé mutatkozik szükség.

Széthulló családok egybekovácsolására, gyermekekre, nem is egykékre, hanem két, három, négy testvérre bezzeg annál inkább. Mert bármilyen demográfiai elemzést olvasunk, azokból kiviláglik: a magyarság és a hasonló kihívásokkal szembesülő nációk számára, ki tudja, mióta, ismét a fajfenntartás lesz a tét. Ami anyák nélkül esélytelen.

Ha ezt felismerjük és elfogadjuk, azzal értelmetlenné is válik minden emancipációs törekvés. Mi, férfiak is beláthatjuk, hogy újra eljött a nők ideje. Ami az én olvasatomban nem azt jelenti, hogy az élet minden területén patikamérlegen kell mérni és mesterséges eszközökkel biztosítani a teljes egyenjogúságot.

A nők szerintem helyesen teszik, ha nem követelik, hogy igenis, az uránbányászok között is foglalhassák el a teljes népességen belüli arányuknak megfelelő pozíciót. Mint ahogyan, roppant bölcsen, nem törekednek koedukált labdarúgó-, súlyemelő-, úszó-világbajnokság kiírására sem.

A sport ugyanis a közélet egyik legegzaktabb terepe, ahol számszerű eredményt hirdetnek: aki gyorsabban fut, nagyobbat emel, messzebbre, magasabbra ugrik, az nyer. (E ponton azért megjegyzem, a külön női és férfisakkversenyeket viszont nehezen nyelem le. Olyan az üzenetük, mintha női és férfi Nobel-díjat ítélnének oda vagy női és férfi szellemi vetélkedőket rendeznének.)

Akárhogy is, a férfiak erényei, előnyei viszonylagosak, esetenként ledolgozhatók, mi viszont a nőkkel szemben számos terepen behozhatatlan hátrányban vagyunk.

És nekem ezzel az égvilágon semmi bajom. Ráadásul azt hiszem, azért, hogy a nők nők maradhassanak, anyák lehessenek, korántsem kell mindent feláldozniuk. Évezredeken át képtelenség lett volna „home office-ban”, az otthon melegéből mamutra vadászni, takarmányt vetni, ma ellenben ily módon akár a világ is megváltható.

Szó se róla, rá is férne. Hölgyeim, ezért is, még egyszer Isten éltesse önöket!