Tartós patthelyzet az Európai Unió és az Egyesült Királyság között

Hazánk érdeke a brexit veszteségeinek minimalizálása, ehhez pedig szükséges a huszonhetek összetartása, hosszú távú ellenségeskedés és erőszak magvait elvetni viszont nem érdekünk.

Az április 18-i, halálos áldozattal járó észak-írországi lövöldözés, amelyet az Új IRA nevű szervezet vállalt magára, brutális és tragikus módon emlékeztet arra, hogy a történelem a Brit-szigeteken sem szűnt meg egy percre sem létezni. Huszonöt évvel ezelőtt szinte mindennapos volt a félelem Észak-Írország és Anglia utcáin, ahol még nem a mai késeléses támadások, hanem az írkérdés szülte politikai erőszak szedte áldozatait.

A Nyugat-Balkán még húsz évvel ezelőtt is erőszakban fuldoklott, ahogy lassan tíz éve szüntelen a gyilkolás az arab tavasz nyomán a Földközi-tenger déli és keleti partvidékén. A szomszédos állam, Ukrajna keleti végeit éppen öt éve emészti a háború. E válságok közül egyikért sem okolható közvetlenül az EU, ám mindegyikben felelősség terheli: hibás helyzetértékelés, felelőtlen ígéretek, tétlenség, elbizakodottság terheli az unió és vezető hatalmai számláját. Mindez az unió közvetlen szomszédságában történik; és nem úgy tűnik, mintha tanultak volna Brüsszelben, Berlinben, Párizsban. A jelenleg legvalószínűbb brexitforgatókönyvek ugyanis, ideértve az EU többször leszavazott ajánlatát is, magukban hordozzák a politikai destabilizáció és a szeparatista erőszak visszatérésének esélyét a Brit-szigeteken is.

Hazánk érdeke a brexit veszteségeinek minimalizálása, ehhez pedig szükséges a huszonhetek összetartása. Ugyanakkor nem lehet érdekünk a majdani uniós szomszédságban hosszú távú ellenségeskedés és erőszak magvait elvetni. Ma mégis így történik, pedig ez sem szükségszerű, sem elkerülhetetlen nem lenne. Elkerülhettük volna, ha az EU régi tagállamai komolyan veszik a britek aggályait, és nem csak olyan helyzetekben engednek valamennyit, amelyekben a britek vétója kényszerítette azt ki. Elkerülhettük volna, ha David Cameron miniszterelnök képes legalább a saját párttársait egyeztetett cselekvésre bírni a brexitnépszavazást megelőzően. Elkerülhettük volna, hiszen a lisszaboni szerződés szükségtelenné tette a győztes–vesztes hozzáállást: a kulturált szétválás lehetőségének megteremtése éppen a mai mizériát volt hivatott megelőzni. Elkerülhettük volna, ha Theresa May nem hazardírozik előre hozott választással a népszavazás után.

Hogy a méltányos, kompromisszumos szétválás mégsem akar sikerülni, az tehát nem törvényszerű, hanem politikai akarat és cselekvések eredménye. Az elsődleges akaratképző pedig nem más, mint – a német Wolfgang Streeck szavai­val élve – az épülő liberális birodalom eddig rejtőzködő hegemónja, Németország. Szorosan a nyomában jár, sőt időnként előzi őt a magát mindig nagyobbnak látni akaró, ám Charles De Gaulle óta ebben inkább parodisztikusan viselkedő Franciaország, Bonaparte-komplexusos elnökével; és a birodalmi bürokrácia élcsapata, a Juncker–Sellmayr-féle bizottság, akik számára az Európai Egyesült Államok jelenti a középszer tartós felemelkedésének és uralmának reményét.

A birodalom tehát nem enged, mert nem engedheti meg magának a szeparatista, nacionalista, szuverenista törekvések sikerét. Ebben a játszmában a mindenki számára előnyös szabadkereskedelem, a szabályokon alapuló világrend és más kiüresített szóvirágok brüsszeli, berlini, párizsi bajnokainak felfogása szerint mégiscsak győztesek és vesztesek vannak. És mivel a britek maguk kezdeményezték a brexitet, nem érdemelnek különb elbánást, mint a németek és szövetségeseik az első világháborút követően. Hogy mindez éppen a Párizs környéki békeszerződések 100. évfordulóján történik velünk, az több mint szimbolikus.

A semmit nem felejtők, semmit nem tanulók, megszabadulván a hegemón legnagyobb belső ellensúlyától, felpörgetik a központosítást és letörik a kisebbnek vélt helyi nemzeti felkeléseket. Erről szól a májusi EP-választás és a hosszú nyári alkudozás az unió vezető pozícióinak elosztásáról, melyben az elbrüsszelesedett bajor Manfred Weber még csak nem is zsugás, hanem csak könnyen dobható kártyalap. Amivel azonban nem számolnak Európa önjelölt urai, az a Zeitgeist (korszellem). A legyőzött rivális hűlt helyére újabb nagy súlyú és régi tagállam ambiciózus kormánya pályázik (Matteo Salvini), a nemzetiek térségi szövetségbe tömörülnek (V4), a szuverenista mozgalmak pedig még a birodalom szívében is kivirágoznak. És a brexit-szappanopera talán legabszurdabb csavarjával 2019 júniusában több tucat kilépéspárti képviselő ülhet be az Európai Parlamentbe, akik a nekik adatott néhány hónap során gerillaharcmodorral rombolják majd a liberális birodalom tekintélyét.

A liberális birodalom épülésének ma csak a választók szabhatnak gátat.

A szerző külpolitikai szakértő