Pápai Joci nem jutott tovább a 64. Eurovíziós dalfesztivál első, keddi elődöntőjéből, de ezért kizárólag magára vessen. Illetve azokra, akik őt és a közeg számára bántóan provokatív tartalmú, szándékú versenyszámát kiválasztották, benevezték. A kudarc már akkor garantálható volt, amikor a kivetítőkön a puszta cím megjelent: Az én apám (My Father).
Azt hiszik, viccelek, pedig ahhoz most végképp nincs kedvem. Legfeljebb keserű irónia, önirónia ez, de az is csak félig, mert a másik fele a szomorú igazság. Kiállt egy srác egy szál magában a tel-avivi aréna színpadára, és tiszta, fenn és lenn jól beágyazott, érzelmes hangon, fals felütések, sikolyok, hörgések nélkül előadott egy balladát a régi szép napok és édesapja emlékéről, az összetartozásról, a családról. És természetesen simán kiesett.
Továbbjutott ellenben a szombati döntőbe a tizenhétből tíz előadó. Köztük egy élénkzöld duó, amely alapvetően két növénynek tűnt a szélben; úgy hajladoztak, úgy is énekeltek. Még náluk is nagyobb sikert aratott a nap embere, Serhat San Marinóból, akinek – ellentétben Pápai Jocival – már a címválasztással nyert ügye volt: Say Na Na Na. Ezzel aztán tényleg nincs semmi baj.
Egyébként is, mi mást mondhatna manapság az ember? A magamfajta talán csak annyit: ne, ne, ne. Csakhogy a közönség reakcióiból úgy tűnt: de, de, de. Egy teknősfejű, erősen behatárolt mozgású fazon éneklés helyett meleg levegőt fúj, összességében olyan hatást keltve, mint örömapa hajnali kettőkor a falusi lakodalomban, előtte egy fehér és egy fekete táncos himbálja magát fehér rövidnaciban. Az eredmény garantált.
Erről ennyit.
Ezen túl viszont hiábavalóság azon fanyalogni, mivé lett az eurovíziós dalfesztivál. Csupán a környezetével, a világgal együtt változott. Az 1970-es években az ABBA és a Brotherhood of Man nyerte, még 1988-ban is Céline Dion, aztán 1998-ban már a beszédes nevű Dana International, 2014-ben pedig a nála is sokkal beszédesebb nevű Conchita Wurst. Aki annak idején Thomas Neuwirthként indult, de az még a régi, letűnt időkben volt.
