A Conchita Wurst ma már sokkal jobban, ha kell, sejtelmesebben, ha kell, direktebben hangzik, a Conchita ugyanis a spanyol szlengben női nemi szervet, a Wurst pedig németül kolbászt jelent.
Amikor a svéd ABBA, kora két nőideáljával – az együttes férfi tagjairól hadd ne ítéljek – és az azóta is világsláger Waterlooval 1974-ben győzött, Wurst úrhölgy a maga fizimiskájával még az utcán sem mert volna végigmenni.
Ahogyan az azt megelőző pár ezer esztendőben sem. 2014-ben bezzeg diadalmaskodott a földkerekség egyik legismertebb dalversenyén, majd Brüsszelben, az Európai Parlamentben megosztotta hallgatóságával a toleranciával kapcsolatos tapasztalatait, nézeteit.
Nem én vagyok hivatott eldönteni, hogy a minket megelőző száz generáció látta helyesebben a világot, vagy ez az egyetlenegy, a mostani. Ráadásul semlegesként sem nyilatkozhatok, mert némileg megszenvedem, hogy – miközben alig változom – egykori, normális, átlagos mivoltomból kezdek átcsúszni csodabogárba.
Ha mindezt végiggondolom, szinte már kezdem megszeretni Serhatot San Marinóból. Hiszen vele csupán annyi a gondom, hogy nyilvánvalóan, sőt picit irritálóan nem tud énekelni, kísérletet sem tesz rá, mégis nemzetközi sikert érhet el egy énekversenyen.
Amiről ő tehet a legkevésbé. Mert ha a harmadik évezredben a sport mellett, azaz egyre többeknél helyett tarolhat annak szimulált internetes változata, az e-sport, az éneklést miért ne cserélhetnénk be „e-neklésre”? Egyiknek sincs különösebb kockázata. E művilágban csak az evésből ne legyen „e-vés”, mert abba menthetetlenül belehalunk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!