Úzvölgye: múltidézés és jövőkép

A teljes reménytelenségtől az isteni jel azonosításáig terjedő skálán mozog a június 6-i úzvölgyi temetőgyalázás magyar értelmezése.

Csíkszentmárton, 2019. április 30. Magyar katonai temetõ, a háttérben betonkeresztek Úzvölgyében, Magyarország egykori keleti határánál az erdélyi Csíkszentmárton közelében 2019. április 29-én. A Bákó megyei Dormánfalva (Darmanesti) önkormányzata román katonasírok parcelláját hozta létre a Székelyföld keleti határán fekvõ, elnéptelenedett Úzvölgye település magyar katonai temetõjében anélkül, hogy engedélyt kért volna a temetõt fenntartó és gondozó Csíkszentmárton önkormányzatától - számolt be április 29-én a Székelyhon.ro portál. Az elõkészületek részeként 52 betonkeresztet és egy szintén betonból öntött, nagyméretû ortodox keresztet állítottak a temetõben, ahol május 17-én készülnek felavatni az elsõ és második világháborúban elesett román katonák emlékhelyét. MTI/Kátai Edit Fotó: Kátai Edit

Úzvölgye nem Marosvásárhely. Több okból sem. Mindenekelőtt azért, mert hál’ istennek nem követelt áldozatokat. Lel­kieket ugyan bőven, de a léleknek több esélye van az öngyógyításra. Azért sem, mert a temetőgyalázás aktusa nem egy kaotikus, mondhatni, háborús társadalmi átmenet mindent és semmit egyaránt lehetővé tevő körülményegyüttesében keletkezett, illetve éli utóéletét. A kommunikációs tér tágulásának ama, ritkán azonosítható hozadékaként videók sokasága bizonyítja a történéseket. Régi, nehezen megkopó rutinok mentén a román hivatalos oldal ennek ellenére egyelőre lehazudja a csillagot az égről, de a nemzetközi közvélemény előtt ezeknek a bizonyítékoknak mindenképpen ki kell kezdeniük a hagyományosan jól lavírozó román diplomácia szavahihetőségét.

Egyelőre viszont ott tartunk, hogy legjózanabb román kommentár is alig haladja meg a mindkét fél szélsőségesei közé szoruló magyar és román jóindulat fölötti sopánkodás szintjét. Miközben a román belügyminiszter sajtótájékoztatóján magyar futballultrákat vizionál a magyarok soraiba, akiknek – ­Balogh Levente, a Krónika vezércikkírója után szabadon – agresszív imája mélységes lelki megrázkódtatásokat okozott az őket zászlórudakkal békésen ütlegelő románok számára.

Ezzel együtt – de legalábbis a nemzetközi színtéren is kötelező lépésekkel párhuzamosan – újra ki kell találni valamiféle modus vivendit. Mert ugyebár továbbra is élni kell, öntudatos és törvénytisztelő polgárként eleget tenni kötelezettségeknek, érvényt szerezni jogoknak. Egy olyan országban, amely nemcsak az eddigi, de a rengeteg megelőlegezett bizalmat is sokszorosan eljátszotta. Megpróbálni hinni az igazságszolgáltatásban, egy élhetőbb világban.

Hogy nincs ebben semmiféle újdonság a korábbi sorsfordulókhoz képest, amelyeket már nem lehetett kibírni, aztán mégis? Egy dologban talán mégsem. A román térfoglalás olyan területhez érkezett, amelynek határát immár csak kegyeletsértés árán lehet átlépni. A szimbólumok üldözése a magyarság sarokba szorítását, a falig való hátráltatását célozza. Legfeljebb eszközei­ben más, mint az a hadjárat, amelyet a Ceausescu-féle hatalom annak idején a nyugati határon kezdett, az iparosítás örve alatti etnikai felhígítás következtében Nagyvárad, Arad vagy Szatmárnémeti mai képe fájdalmas állapotokról árulkodik. Tették ezt abban a meggyőződésben, hogy Székelyföld népének megregulázása kevésbé prioritás, őket ott, az ország közepén felőrlik majd a malomkövek. A rendszerváltoztatás után a konszolidálódó hatalom újratervezésre kényszerült. Mivel az erőszakos románosítás elé az önkormányzati rendszer is állított néhány nehezen áthidalható akadályt, Bukarestnek cizelláltabb módszereket kellett kitalálnia. A zászló- és címerüldözések új dimenziója, a temetők kisajátítása ezt a fázist jelzi.

Különösebb összeesküvési elméletek táplálása nélkül is nyilvánvaló, hogy a romániai magyarság legjelentősebb képviseleti szerve, az RMDSZ eddigi, kormányközeli, érdekérvényesítő politizálása jelentős mértékben visszafogta az emberi frusztrációkat, bicskákat és bokszereket elővevő reakcióit. Hogy a színfalak mögött minek milyen haszna, illetve ára volt, az talán pillanatnyilag mellékes. Egyesek szerint az RMDSZ EP-választási kampánytémaként használta Úzvölgyét, ennek szerves részeként lépett ki a hajrában a kormánypárt támogatói közül. Most a szociáldemokraták megbuktatását célzó össztűzre vezényelik a különböző egységeket, és könnyen elképzelhető, hogy a temetőháborút kormányoldal és ellenzék egyaránt zsarolási eszközként igyekszik használni a magyar politikai formációval szemben. Remélhetőleg nem sok sikerrel. Az eddigihez hasonlóan higgadt, de a korábbinál sokkal keményebb és következetesebb kiállásnak kell következnie az RMDSZ és a közösség tagjai részéről egyaránt.

Otthon, külföldön, lélekben és testben, saját erőre és az anyaország kiállására egyaránt támaszkodva. Az önbecsülésért, a közös értékeket és valós emberi kapcsolatokat éltetni képes Erdélyért.