időjárás 20°C Amália 2022. október 7.
logo

Úzvölgye: múltidézés és jövőkép

Csinta Samu
2019.06.12. 08:00
Úzvölgye: múltidézés és jövőkép

A teljes reménytelenségtől az isteni jel azonosításáig terjedő skálán mozog a június 6-i úzvölgyi temetőgyalázás magyar értelmezése. A valóban mélységesen elkeserítő események óta eltelt szűk hét igazából senkit nem tett okosabbá, arra azonban talán alkalmas volt, hogy kirángassa a rozsdás bökőt az érfelvágásra készülődők kezéből. No meg talán arra a felismerésre is, miszerint ez így már nem mehet tovább.

Hogy egészen pontosan mi? És hogyan? Amikor száz éve így megy, és ha a történelem egy-egy pillanatra fel is villantotta az erdélyi magyar–román együttélés normalizálódásának „veszélyét”, azonnal akadtak, akik életbe léptettek valamiféle vörös kódot, amely révén erőszakszervezetek igazolták saját létük indokoltságát. És vele együtt a jelenlegi Romániáét. Mert kétségtelen: hiába szerepel a keleti szomszéd alaptörvényének mindjárt első paragrafusában az ország egységének, oszthatatlanságának és nemzetállami mivolta örök érvényűnek szánt kinyilatkoztatása, egyre nyilvánvalóbb erők fokozatosan teszik életszerűtlenné a deklarált és azóta is fennen hangoztatott egységet.

A történelmi párhuzamok utáni hajsza is roppant emberi, hiszen egy-egy megrázó esemény feldolgozásához mindenekelőtt olyan eszközök után kezdünk keresgélni, amelyek egyszer, valamikor, egy majdnem hasonló helyzetben segítettek. Legalább a fájdalmak enyhítésében, a következmények elviselésében, ha a miértre nem is adtak választ. Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március példája szinte kínálta magát, ott is, akkor is etnikai feszültségek generálásával próbálták visszaterelni a fősodorba a saját utakat mosó vizeket. Hogy a harmincadik évfordulóhoz közelítő drámából a román hatalom szempontjából mégsem lett teljes sikertörténet, egyrészt a cigányok magyar oldalon való közbeavatkozásának köszönhető, de még inkább a magyar közösség józanságának. Kezdő újságírói emlékem, amint sokadmagammal Csíkszeredában álldogálok az indulásra kész autóbuszok mellett, várjuk a híreket Vásárhelyről. Vannak közöttünk mindenre elszántak, bicskát és bokszert mutogatók, mi meg nem tudjuk eldönteni, hogy liberálisnak hitt bimbózó értelmiségi identitásunk miatt nem tudunk-e azonosulni velük, vagy csak egyszerűen gyávák vagyunk. A buszok végül nem indultak el a székelyföldi városokból, és bár ez utólag bebizonyíthatatlan, ily módon vélhetően sokak élete menekült meg. Mint ahogy ugyanezen döntés következtében sokan adták fel az Erdélyben élhető méltó emberi lét utolsó reményét. És tűnt el hirtelen Erdélyből kétszázezer magyar ember.

Úzvölgye nem Marosvásárhely. Több okból sem. Mindenekelőtt azért, mert hál’ istennek nem követelt áldozatokat. Lel­kieket ugyan bőven, de a léleknek több esélye van az öngyógyításra. Azért sem, mert a temetőgyalázás aktusa nem egy kaotikus, mondhatni, háborús társadalmi átmenet mindent és semmit egyaránt lehetővé tevő körülményegyüttesében keletkezett, illetve éli utóéletét. A kommunikációs tér tágulásának ama, ritkán azonosítható hozadékaként videók sokasága bizonyítja a történéseket. Régi, nehezen megkopó rutinok mentén a román hivatalos oldal ennek ellenére egyelőre lehazudja a csillagot az égről, de a nemzetközi közvélemény előtt ezeknek a bizonyítékoknak mindenképpen ki kell kezdeniük a hagyományosan jól lavírozó román diplomácia szavahihetőségét.

Egyelőre viszont ott tartunk, hogy legjózanabb román kommentár is alig haladja meg a mindkét fél szélsőségesei közé szoruló magyar és román jóindulat fölötti sopánkodás szintjét. Miközben a román belügyminiszter sajtótájékoztatóján magyar futballultrákat vizionál a magyarok soraiba, akiknek – ­Balogh Levente, a Krónika vezércikkírója után szabadon – agresszív imája mélységes lelki megrázkódtatásokat okozott az őket zászlórudakkal békésen ütlegelő románok számára.

Ezzel együtt – de legalábbis a nemzetközi színtéren is kötelező lépésekkel párhuzamosan – újra ki kell találni valamiféle modus vivendit. Mert ugyebár továbbra is élni kell, öntudatos és törvénytisztelő polgárként eleget tenni kötelezettségeknek, érvényt szerezni jogoknak. Egy olyan országban, amely nemcsak az eddigi, de a rengeteg megelőlegezett bizalmat is sokszorosan eljátszotta. Megpróbálni hinni az igazságszolgáltatásban, egy élhetőbb világban.

Hogy nincs ebben semmiféle újdonság a korábbi sorsfordulókhoz képest, amelyeket már nem lehetett kibírni, aztán mégis? Egy dologban talán mégsem. A román térfoglalás olyan területhez érkezett, amelynek határát immár csak kegyeletsértés árán lehet átlépni. A szimbólumok üldözése a magyarság sarokba szorítását, a falig való hátráltatását célozza. Legfeljebb eszközei­ben más, mint az a hadjárat, amelyet a Ceausescu-féle hatalom annak idején a nyugati határon kezdett, az iparosítás örve alatti etnikai felhígítás következtében Nagyvárad, Arad vagy Szatmárnémeti mai képe fájdalmas állapotokról árulkodik. Tették ezt abban a meggyőződésben, hogy Székelyföld népének megregulázása kevésbé prioritás, őket ott, az ország közepén felőrlik majd a malomkövek. A rendszerváltoztatás után a konszolidálódó hatalom újratervezésre kényszerült. Mivel az erőszakos románosítás elé az önkormányzati rendszer is állított néhány nehezen áthidalható akadályt, Bukarestnek cizelláltabb módszereket kellett kitalálnia. A zászló- és címerüldözések új dimenziója, a temetők kisajátítása ezt a fázist jelzi.

Különösebb összeesküvési elméletek táplálása nélkül is nyilvánvaló, hogy a romániai magyarság legjelentősebb képviseleti szerve, az RMDSZ eddigi, kormányközeli, érdekérvényesítő politizálása jelentős mértékben visszafogta az emberi frusztrációkat, bicskákat és bokszereket elővevő reakcióit. Hogy a színfalak mögött minek milyen haszna, illetve ára volt, az talán pillanatnyilag mellékes. Egyesek szerint az RMDSZ EP-választási kampánytémaként használta Úzvölgyét, ennek szerves részeként lépett ki a hajrában a kormánypárt támogatói közül. Most a szociáldemokraták megbuktatását célzó össztűzre vezényelik a különböző egységeket, és könnyen elképzelhető, hogy a temetőháborút kormányoldal és ellenzék egyaránt zsarolási eszközként igyekszik használni a magyar politikai formációval szemben. Remélhetőleg nem sok sikerrel. Az eddigihez hasonlóan higgadt, de a korábbinál sokkal keményebb és következetesebb kiállásnak kell következnie az RMDSZ és a közösség tagjai részéről egyaránt.

Otthon, külföldön, lélekben és testben, saját erőre és az anyaország kiállására egyaránt támaszkodva. Az önbecsülésért, a közös értékeket és valós emberi kapcsolatokat éltetni képes Erdélyért.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.