Válságálló és ütésálló a magyar gazdaság

Kedvezőtlen világgazdasági folyamatok esetén is van a kormánynak manőverezőképessége, akár keresletélénkítő megoldásokat bevezetni is.

Még emlékezhetünk a hetvenes-nyolcvanas évek bizarr politikai és gazdasági válságaira a Közel-Keleten, amelyek később elvezettek a XX. század második felének egyik legnagyobb és legkellemetlenebb gazdasági válságához a nyolcvanas években, amelyet stagflációnak neveztek. A stagfláció azt jelentette, hogy egyidejűleg állt fenn egyfelől a gazdasági stagnálás, illetve a gazdasági visszaesés, a válság, másfelől az árak jelentős emelkedése, az infláció. A közgazdaság két nagyon utált és romboló jelensége, a válság és az infláció egyidejűleg következett be. Hirtelen világossá vált, hogy míg a keresletindukált infláció esetében valóban nem lehetséges tartós visszaesés, azaz stagfláció, de kínálatvezérelt infláció esetén már annál inkább elképzelhető a stagnálás és az áremelkedés együttes megléte, és a hetvenes években éppen ez történt.

Mi volt ennek az oka? Ma már világos, hogy a hetvenes évek közel-keleti olajjal kapcsolatos történései okozták a stagfláció világméretű kitörését, amelynek végül is olyan következményei lettek, mint a latin-amerikai térséget évtizedekre megbénító, a fejlődő országokat sújtó adósságválság, illetve áttételesen a szocia­lista országok gazdasági összeomlása a kilencvenes évek elején.

A hetvenes években a Közel-Keleten az olajtermelés komolyan veszélybe került, ugyanis egyrészt az 1973-as, az ­izraeliek és az arabok közti, immár sokadik fegyveres összecsapást követő arab olajembargó, másrészt a hetvenes évek végén kitört iráni forradalom és az azt követő iraki–iráni háború alapjaiban rengette meg a világ olajtermelését. Ez azt eredményezte, hogy az olajárak hirtelen a többszörösükre nőttek. Míg az olaj hordónkénti ára a hetvenes évek elején az inflációval korrigálva a mai árakon húsz dollár körül alakult, addig 1974-ben, az olajembargó nyomán mai árakon mérve hirtelen hatvan dollárra nőtt.

Az olajár emelkedése hozzájárult az iráni forradalomhoz és Khomeini ajatollah hatalomra kerüléséhez is, ugyanis az olajár emelkedése inflációt okozott a nagyrészt olajból élő Iránban, miközben a beáramló olajjövedelmek jelentős emelkedése ellenére a mindenütt jelen levő rendszerszintű korrupció miatt az életszínvonal egyáltalán nem növekedett. Ez a helyzet volt a stagfláció első, először még csak egyetlen országra, Iránra kiterjedő megjelenése. A romló gazdasági helyzet aztán Iránban az Egyesült Államok által trónra juttatott és később is folyamatosan támogatott sah elűzéséhez és az iráni élet szinte minden területére kiterjedő muzulmán papi uralom bevezetéséhez vezetett.

Ha mindez nem lett volna elég, akkor az iráni hadsereg hosszú, elhúzódó háborúba keveredett a térség másik olajtermelő országával, Irakkal, aminek a következménye többek közt az lett, hogy 1980 júniusára a nyersolajárak mai áron számítva hordónként 124 dollárra emelkedtek, és pár évre ott is ragadtak. Tehát kevesebb mint egy évtized alatt a nyersolaj ára húsz dollárról 120 dollár fölé szökött hordónként. Mindez együttesen okozta a nyolcvanas évek világméretű stagflációját, ami aztán többek közt a szocialista országok összeomlásához is vezetett.

Miért érdekes ez ma nekünk? Elsősorban azért, mert a Közel-Kelet ismét egy lőporos hordóra emlékeztet, ahol az elmúlt hetekben több, állítólagos ismeretlen tettesek által elkövetett támadás rongált meg olajtermékeket szállító tankhajókat az Iránt az Arab-félszigettől elválasztó Hormuzi-szorosban, amire az olajpiac még csak enyhe, de annál határozottabb áremelkedésekkel reagált. A világméretű stagflációt kiváltó másik elem, vagyis a túlfűtött piacok is éppúgy jelen vannak, mint ahogy a hetvenes-nyolcvanas években is. Akkoriban a második világháborút követő gyors gazdasági növekedés, valamint vietnami háború, most az ingatlanpiaci és a technológiai buborék fűti a gazdaságot.

Amennyiben ezek a tényezők (mint a gazdasági buborékok leeresztése, valamint az olajárak elszabadulása) együttesen robbannak be a gazdaságba, ismételten súlyos és elhúzódó világméretű válságra számíthatunk.

A 2020-as költségvetésben a minisztérium négyszázalékos gazdasági növekedéssel, csaknem nullaszázalékos GDP-arányos hiánnyal, 2,8 százalékos inflációval és az államadósság csökkenésével számolt, ami azt jelenti, hogy kedvezőtlen világgazdasági folyamatok esetén is van a kormánynak manőverezőképessége, akár keresletélénkítő megoldásokat bevezetni is. Érdekes módon a világgazdaság minden rezdülését érzékenyen figyelő The Economist 2019. június 13-i számában már figyelmeztetett erre a veszélyre, de igyekezett a felelősséget Iránra hárítani. Az Egyesült Államok szintén Iránra mutogat. Azonban teljesen mindegy, ki a felelős egy gazdasági világválságért, ha az kitör.

Ami biztos, hogy a mai törékeny világgazdasági rendszer a maga bonyolult és nehezen átlátható összefüggéseivel és az erre ráerősítő, nagyon gyors üzleti reakciókat lehetővé tevő tőzsdei kereskedési rendszerek csak erősíthetik és felgyorsíthatják az ilyen jellegű világgazdasági események bekövetkeztét. Mindezek miatt azt kell gondolnunk, hogy a magyar kormány válságellenes lépeseit, amelyeket Varga Mihály pénzügyminiszter az új költségvetés ismertetésekor bemutatott, valamint a Magyar Állampapír Plusz szuperkötvény-konstrukció, amely szintén a napokban indult el, éppen jókor hirdették meg azért, hogy Magyarország elkerülje a gazdasági válságot.

A szuperállamkötvény előnye éppen az, hogy az államadósságot megtakarítással rendelkező magyarok kezébe igyekszik helyezni. Ennek fő előnye pedig az, hogy ebben az esetben sokkal kisebb az esélye a magyar állam elleni spekulációnak, mint ha az a külföldi nagy megtakarítók kezében lenne. Ezzel el lehet érni, hogy szemben a nyolcvanas évekkel, illetve a legutóbbi nagy, 2008-as válság idején tapasztaltakkal, a költségvetési hiány ne kerüljön olyan nagy spekulánsok kezébe, akik képesek az ország térdre kényszerítésére olyan megszorító intézkedések kierőszakolásával, amelyek legutóbb éppen Görögországot döntötték romba.

A szerző közgazdász