Chikán professzor tankönyvei

A közgazdasági „szakma”, a közgazdászok, bankárok, nemzetközi hitelminősítők évről évre megjósolják, hogy amit a magyar kormány akar, az lehetetlen.

Budapest, 2018. december 3. Chikán Attila, a CEU (Central-European University) kuratóriumának tagja az egyetem jövõjérõl tartott sajtótájékoztatón az intézmény V. kerületi Nádor utcai épületében 2018. december 3-án. A CEU minden amerikai akkreditációjú programját Bécsben indítja el 2019 szeptemberében, de megõrzi magyar egyetemi akkreditációját. MTI/Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Chikán Attila, az első Orbán-kormány első gazdasági minisztere a kormánnyal szemben kritikus közgazdászok között manapság talán a legkevésbé negatívan elfogultak közé tartozik. Éppen ez a tulajdonsága teszi alkalmassá, hogy az ő példáján keresztül világossá váljon, mi a baj a kormány gazdaságpolitikáját bírálókkal. A közelmúltban Chikán professzor hosszú interjút adott az egyik ellenzéki hírportálnak. Ebben annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a magyar gazdaság legutóbbi években tapasztalt kiugróan gyors növekedése csupán a kedvező körülmények szerencsés egybeesésének köszönhető, ám ahogy fogalmazott, „a grafikonok nem hosszabbíthatók meg a végtelenségig”, magyarán a növekedési ütem nem lesz tartós.

E kijelentés mellett azonban érdemes felidéznünk egy 2011-ben tett nyilatkozatát is. Annak már a címe is sokatmondó: „Matolcsy politikája tankönyvszerűen megvalósíthatatlan”. A közgazdászprofesszor ezt többek között így indokolta: „[Az új kormány] sokat nem ígért, de amiket ígért, azok nagyok voltak. Egymillió új munkahely tíz év alatt. Vagy hogy a gazdasági növekedés legalább három százalék lesz, de az optimista variánsban felpörög öt-hét százalékra. Akkor is leírtam, most is tartom, hogy ez a növekedési ütem messze nincs benne a magyar gazdaságban. Ezt nem lehet megcsinálni.”

Nem lehet megcsinálni? De hiszen megcsináltuk! A növekedés nem három, hanem öt százalék fölött jár. Az egymillió új munkahely lehetőségét Chikán professzor 2011-ben így látta: „én már a tíz év alatti 3-400 ezer új munkahelyet is optimistának érzem”. Ehhez képest kilenc év alatt 750 ezer felett járunk, nem számítva azokat az új munkahelyeket, amelyeket már nincs is, aki betöltsön.

Végül nézzük azt az állítást, amit az újságíró az interjú címében is kiemelt: „Az a fajta gazdaságpolitikai hitvallás, amelyet Matol­csy György képvisel, és őszintén mondom, nem tudom, kik állnak még mögötte, és ami szerint a belföldi kereslet erősítésével kell építeni a növekedést, ez egy olyan kis, nyitott gazdaság esetén, mint a magyar, szinte tankönyvszerűen megvalósíthatatlan.”

Azóta a magyar gazdasági növekedést a belföldi kereslet erősítése fűti, magyarán lendületesen emelkednek a bérek, az emberek egyre többet fogyasztanak, aminek következtében a termelők el tudják adni az árujukat és nőnek az adóbevételek. Erre mondta utólag Chikán professzor, hogy a „kedvező körülmények nagyon, nagyon szerencsés egybeesése”, holott akár azt is mondhatta volna, hogy „bocsánat, sajnálom, annak idején rosszul ítéltem meg, Matolcsy kollégának volt igaza”.

Ilyesmiről azonban szó sincs. A közgazdasági „szakma”, a közgazdászok, bankárok, nemzetközi hitelminősítők 2010. május 29., a második Orbán-kormány hivatalba lépése óta folyamatosan, évről évre megjósolják, hogy amit a magyar kormány akar, az lehetetlen, az eredmény annál sokkal rosszabb lesz. Ha pedig mégis sikerül, az csak 1. az uniós támogatásoknak, 2. átmeneti hatásoknak, 3. a körülmények szerencsés egybeesésének köszönhető.

Szinte már mulatságosnak is nevezhetnénk, hogy amióta polgári kormánya van az országnak, a különböző hazai és nemzetközi gazdasági szervezetek milyen következetesen lőnek mellé, milyen biztosan becsülik alá évről évre a magyar gazdaság kilátásait. Az elmúlt kilenc évben nem fordult elő, még véletlenül, tévedésből sem, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a nagy hitelminősítők eltalálták volna a magyar növekedési becsléseiket. Kilenc éve ugyanaz a forgatókönyv: előzetesen adnak egy alacsony becslést, aztán ahogy a tényadatok közzétételének ideje közeledik, lépésről lépésre felfelé korrigálnak, alulról közelítve a végeredményt. A következő évben aztán megy tovább ugyanez a játék.

Hogy mégsem mulatságos a dolog, az azért van, mert a szocialista kormányoktól örökölt hatalmas államadósság finanszírozásának kamatait ezek az előzetes becslések erősen befolyásolják. Minél rosszabb a becslés, annál magasabbak a kamatok, a Magyarországon megtermelt értéktöbbletből annál többet kell fizetnünk kamat formájában a nyugati hitelezőknek.

Csak egyetlen példa: az őszödi beszéd évében, 2006-ban, amikor Gyurcsány Ferenc szavaival „annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt el sem tudtuk korábban képzelni”, a Moody’s hitelminősítő a lehető legjobbnál csupán egy fokozattal gyengébbre, A1-re minősítette a magyar államadósságot. 2010-ig három fokozatot rontott a besoroláson (Baa1), majd ezt még három fokozattal lerontva még 2016-ban is az úgynevezett bóvli kategóriába, Ba1-be sorolta. És még ma is alacsonyabb szinten tartja, mint a szocialista kormány legrosszabb évében, a világgazdasági válság mélypontján.

Egyszer majd érdemes lesz összegezni, milyen mérhetetlen összegekbe került Magyarországnak, a magyar adófizetőknek ez a magatartás, hány ezermilliárd forintot kellett kifizetnünk irreálisan magas, közgazdasági szempontból teljesen indokolatlan kamatok formájában a külföldi hitelezőknek.

A gazdaság jelentős erősödésének, a bérek lendületes emelkedésének, a lakossági megtakarítások megnövekedésének kellett elkövetkeznie ahhoz, hogy a kormány ezen a helyzeten alapvetően változtatni tudjon. A gazdaság növekedése lehetővé tette, hogy az államadósságnak a hazai össztermékhez viszonyított aránya elkezdjen csökkenni. Kilenc év alatt tíz százalékot sikerült lefaragni, a következő tíz évben újabb tízszázalékos csökkenést kell elérni, ami lehetővé teszi majd, hogy az államadósság abszolút számokban is csökkenjen. De van egy másik fontos lépés is. Ha már kamatot kell fizetni az államadósság után, azt ne a külföldi pénzügyi befektetők zsebeljék be, hanem a magyar állampolgárok.

Ami ebben az ügyben zajlik a magyar gazdaságpolitikában, azt bízvást csendes forradalomnak is nevezhetjük. Nem csupán arról van szó, hogy csökken a magyar gazdaság úgynevezett kitettsége, a nemzetközi befektetési alapok jóindulatának való kiszolgáltatottsága, noha ez sem csekélység, hiszen a hazai befektető kritikus időkben is itthon marad, a külföldi viszont percek alatt odébbállhat, ha másutt nagyobb profitot remél. Nem is csupán a gazdasági szuverenitásunk erősítése ez a lépés, bár az sem lebecsülendő, hiszen így nem fordulhat elő, hogy a nagy intézményi befektetők nyomást gyakoroljanak a magyar kormányra saját profitérdekeik szerinti lépések megtételére. A legfontosabb eredmény talán az, hogy a kamatjövedelem is itthon marad, honfitársaink gyarapodnak vele, itthon költik el, itthon generál termelést és adóbevételt.

Magyar Állampapír Plusz programnak nevezik ezt a forradalmat, amelynek során a lakosság immár reálhozamot garantáló állampapírba fektetheti a megtakarításait. Ahogy ezt Matolcsy György még gazdasági miniszterként is többször kifejtette, a magyar gazdaságpolitika sikerének titka, hogy olyan rendszert alkot, mint egy óramű: ha az egyik fogaskereket mozgásba hozzuk, a többit is megindítja. A rendszer elemei illeszkednek, egymást lendítik tovább. A programmal most új elem épült be, amely a többi elem hatásait is többszörözi.

Nem tudjuk, Chikán professzor tankönyvei szerint mindez lehetséges-e. De ennek nincs is különösebb jelentősége. Bőven elég, ha a valóságban működik.

A szerző újságíró