Kádár János népe és kísértete

Azzal, hogy Kádár János akkor halt meg, amikor elvtársai még tartották az utolsó bástyákat, szelleme, hamis mítosza évekkel, évtizedekkel túlélhette őt.

Budapest, 1989. július 14. Emberek sorfala között katonai díszkísérettel viszik Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) nyugalmazott elnökének koporsóját végsõ nyughelye felé a Mezõ Imre úti (1989 után Fiumei úti) temetõben. MTI Fotó: Soós Lajos Fotó: Soós Lajos Forrás: MTI

1989. július 6. több okból is emlékezetes nap számomra. Életem első helikopterezésére készültem – nyertem a balatoni sétarepülést –, Siófokon ragyogó napsütés, szélcsend, illetve a gép közelében a már pörgő propellerek miatt kisebb tájfun fogadott. No meg egy régi vágású, borongós ábrázatú, a száját harapdáló szaki, aki kijelentette: a program sajnos elmarad. Miért, így én. Mert nem kaptunk felszállási engedélyt, így ő. Hogyhogy, hiszen jár a motor, levél se rezdül, így én, mert meghalt Kádár János, így ő.

Meghalt Kádár? – döbbentem meg. Aztán a történelmi léptékű hír aktuális és helyi értékű következményeit mérlegelve hozzátettem: és ezért nem lehet a Balaton felett repülni? Ezért hát, sóhajtotta az emberem, és nem értette, mit nem értek. Benne ugyanis Kádár nyilván nem halt meg. Legfeljebb annyira, mint Lenin. Aki, mondták akkoriban, élt, él és élni fog.

Ugyancsak nem országos horderejű esemény, de 1989. július 6-án egyik vezető napilapunk szerkesztője azonnali hatállyal megszüntette a sakkrovatot. Régóta utálta, de tudta, hogy Kádár szereti, olvassa, ezért nem kockáztatott. Még úgy sem, hogy a visszavonultan és betegen vegetáló vezér addigra minden tisztségét és viszonylag tiszta elméjét is elveszítette.

Mindez azt mutatja, hogy Kádár tökéletes időpontban ment el. Fizikai léte alig élte túl a politikait, és ami még fontosabb, nem várta meg a rendszerváltást. Nem maradt itt ortodox híveinek hiú, de örök reményként, a magukat reformkommunistának vallóknak kellemetlen koloncként, az új, de a régivel le nem számoló hatalomnak tehertételként, az 1956-ot, árulásait, bűneit az 1980-as években sem feledők szemében szálkának, azaz sokkal inkább gerendának.

A szovjet blokk testvér- és „mostohatestvérpártjainak” vezetői rosszabbul időzítettek. A román Nicolae Ceausescut 1989 decemberé­ben a forradalmárok statáriális perben elítélték és kivégezték. A csehszlovák – származását tekintve szlovák – Gustáv Husák még megérte, hogy 1990-ben kizárták a pártból, 1991-ben betegen és magára hagyatva távozott az élők sorából. A keletnémet Erich Honecker Moszkvába menekült, de kiszolgáltatták addigra egyesült, új hazájának, ahonnan kivándorolhatott Chilében élő lányához, ott hunyt el 1994-ben. A bolgár Todor Zsivkovot letartóztatták, hétévi börtönét házi őrizetre enyhítették, majd 1998-ban bekövetkezett halálára már rehabilitálták.

A lengyel Wojciech Jaruzelski ellen kétszer emeltek vádat, de mindkétszer felfüggesztették azt, másodszor megromlott egészségi állapota miatt, ehhez képest 91 éves koráig, 2014-ig húzta.

Rövidebb-hosszabb ideig és különféle módokon mindannyian megtapasztalták, mit jelent üldözőből üldözötté válni. Kádár Jánost ezzel szemben 1989. július 14-én ravatalánál, az MSZMP KB székházában, majd a Kerepesi temető munkásmozgalmi panteonjánál tízezrek búcsúztatták, koporsójánál a párt- és állami vezetők álltak díszsorfalat, és számos potentát mellett még az angyalföldi hajógyár lakatos csoportvezetője is gyászbeszédet mondott.

Azzal, hogy akkor halt meg, amikor elvtársai még tartották az utolsó bástyákat, szelleme, hamis mítosza évekkel, évtizedekkel túlélhette őt. Történelmi felelősségét, bűnét először ő maga firtatta, utolsó nyilvános, zagyva, a rá jellemző kettősséggel egyszerre önleleplező és önmentegető beszédében. Az iránta és kora iránti nosztalgiát „Kádár népe”, a gulyáskommunizmus, a legvidámabb barakk emléke táplálta.

Pedig e viszonylagos jólét és szabadság csupán a vasfüggönytől keletre volt értelmezhető és érzékelhető. Ha egyszer kijutottunk, „odaát”, Nyugaton úgy éreztük, nem is más rendszerben, hanem más bolygón járunk. Még az 1980-as évek második felében is.

Engem például egyetemistaként ekkor akartak beszervezni, de mivel nem álltam kötélnek, választott életútjaimat elzárták, így lettem újságíró. Laoszi csoporttársam eközben úgy tett sikeres szóbeli vizsgát diplomáciatörténetből, hogy pár perccel a jelenése előtt megkérdezte tőlem, mi az a Balkán. Ez volt a kölcsönös és baráti segítségnyújtás. Cimborámat azzal az indokkal nem engedték ki az 1985. áprilisi osztrák–magyar labdarúgó vb-selejtezőre Bécsbe, hogy két évvel korábban még rádiófelderítő katona volt, ezért súlyos hadititkokat szolgáltathatna ki az imperialistáknak.

Másik ismerősömet november 7-én azért vitték el a rendőrök, mert demonstratívan sepregetett az utcán, mondván, ez neki nem ünnep-, hanem munkanap. Grósz Károly még az 1988. november 29-i budapesti pártaktíván is az ellenséges, polgári restaurációs, ellenforradalmi erők agresszivitásával, osztályharccal, fehérterrorral riogatott. Bősről, a lánchídi csatá­ról, a legismertebb eseményekről nem is szólok. Ezek voltak a Kádár-korszak legszebb évei.

A diktatúrát kívülről a fegyverkezési versenybe belerokkanó Szovjetunió szétmállása és Mihail Gorbacsov, belülről a teljes és küszöbönálló gazdasági csőd fenyegetése bontotta le; a reformkommunisták inkább utólag a múltat, a valós tényeket „reformálták” meg. Mi pedig „nem tetszettünk forradalmat csinálni”, nem követtük az ilyen helyzetekben általános forgatókönyvet, amely szerint először át kell esni a ló túloldalára, onnan érdemes visszakapaszkodni a nyeregbe. Mert azt hittük, szilárdan üljük majd a lovat. Pedig dehogy.

Bármilyen radikális politikai váltás egyetlen nap alatt végbemehet, de a tudati, gondolkodásbeli, társadalmi átrendeződés akár egy-két emberöltőn át is tarthat. Részben ezért, részben az 1973–89 közötti öngyilkos gazdaságpolitika öröksége, a létbizonytalanság korábban nem tapasztalt érzése miatt Kádár népe 1994-ben visszaültette a hatalomba a külső színeváltozáson átesett elvtársakat. Ez nem vád, ez tény. Nem is rendkívüli, másutt is megesett.

Még Litvániában is, pedig ott sokkal inkább húsba vágott a szovjet hatalom. Amikor az első szabad voksoláson a balti állam lakossága a baloldal jelöltje, Algirdas Brazauskas helyett Vytautas Landsbergist merészelte elnökké választani, Moszkvában egy határozott mozdulattal elzárták a gázcsapokat. Azt hittem, filmet forgatnak, amikor 1992 decemberében arra a látványra toppantam be egy elegáns kaunasi bárba, hogy az emberek sapkában, sálban, kesztyűben ücsörögnek az asztaloknál, és fogyasztanak. Megértették az üzenetet: 1993-ban beszavazták Brazauskast.

A történelem malomkerekei azért őröltek; lassan, de megállíthatatlanul. Kádár népe elfáradt, kiöregedett, majd elindult Kádár után. Akik maradtak közülük, politikában, közéletben, azok felemásan viszonyulnak az örökséghez. Nagyjából úgy, mint az ismert felvételen Bajnai Gordon az Internacionáléhoz az MSZP-kongresszuson. Tudja, hogy kellemetlen lenne nem énekelni, érzi, hogy még kínosabb teli szájjal dalolni, ezért motyogja. És ő még a tehetségesebb, ígéretesebb utódok egyike.

A többiek, mint előző földtani korból rejtélyes okból itt ragadt lények, a dinoszauruszokra hajaznak. A politikai klíma változásához legalábbis hozzájuk fogható asszimilációs készséggel és képességgel alkalmazkodnak. Ha nem állhatnak rendíthetetlenül a tápláléklánc élén, nem tudják értelmezni sem az új helyzetet.

Hiába, eltelt az az egy emberöltő. Kádár élt, Lenin élt – de itt a mondat vége, jelen és jövő híján a múlt időnél.

A szocializmusról, annak magyar változatáról, a Kádár-éráról pedig felszabadult sóhajjal állapíthatjuk meg: ez volt a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető legrögösebb út.