Új helyre költözött be az amerikai kultúrharc: a legbefolyásosabb tengerentúli lap, a The New York Times manhattani székházába. Az amerikai napisajtó ezekben a hetekben a liberális világlap egy-egy, a nyilvánosság előtt eddig kevéssé ismert szerkesztőjének nevét forgatja meg, antiszemitizmus- és rasszizmusvádak nyomán. Létezik ilyesmi a The New York Timesnál? – sokaknak már a kérdés is meghökkentő lehet.
Pedig ilyesfajta elfogultság elvileg mindenhol létezhet, legfeljebb a mértéke és a megnyilvánulási formája különbözik. Az ártatlanság vélelme mindenkinek kijár, de senki sem érezheti úgy, hogy ő minden gyanú felett áll.
Most éppen a The New York Times egy politikai szerkesztőjével szemben felmerült antiszemitizmusvádat vizsgálják a milliós példányszámban megjelenő, internetes felületén pedig az NYT-termékcsalád világszerte százmilliós egyedi látogatói táborával büszkélkedő lapnál.
Döntés e sorok írásáig nem született, de annyi bizonyos, nemcsak a szóban forgó munkatárs, de a szerkesztőség szerint is rasszisták Tom Wright-Piersanti egy évtizeddel ezelőtti, azóta törölt, annak idején humorosnak szánt, ámde ízléstelenül zsidóellenesre sikerült üzenetei a Twitter mikroblogon.
Nem sokkal korábban egy másik szerkesztő, Jonathan Weisman került bajba: őt a szerkesztőség hátrébb léptette, és a közösségi médiafelületek túlságosan buzgó használatától is eltanácsolták a főnökei, miután – ő éppen az antiszemitizmussal szembeni igyekezetében – a muszlim vallású amerikai képviselőnők társadalmi beágyazottságát kérdőjelezte meg.
Weisman elfogadta a vele szembeni retorziót, elismerve, hogy szégyent hozott a szerkesztőségre. Egy harmadik kolléga – az ismert publicista, Bret Stephens – mindeközben kénytelen volt lekapcsolni magát a Twitterről, miután olyan rosszul viselte, hogy egy egyetemi professzor ágyi poloskának titulálta, hogy nekiesett a virtuális térben. (Az ágyi poloska arra volt utalás, hogy éppen mentesítik a szerkesztőséget az észak-amerikai nagyvárosokban egyáltalán nem ritka rovaroktól.)
