Amikor a fagylalt visszanyal

Új helyre költözött be az amerikai kultúrharc: a legbefolyásosabb tengerentúli lap, a The New York Times manhattani székházába.

A The New York Times szerkesztősége. Fotó: Reuters

Új helyre költözött be az amerikai kultúrharc: a legbefolyásosabb tengerentúli lap, a The New York Times manhattani székházába. Az amerikai napisajtó ezekben a hetekben a liberális világlap egy-egy, a nyilvánosság előtt eddig kevéssé ismert szerkesztőjének nevét forgatja meg, antiszemitizmus- és rasszizmusvádak nyomán. Létezik ilyesmi a The New York Timesnál? – sokaknak már a kérdés is meghökkentő lehet.

Pedig ilyesfajta elfogultság elvileg mindenhol létezhet, legfeljebb a mértéke és a megnyilvánulási formája különbözik. Az ártatlanság vélelme mindenkinek kijár, de senki sem érezheti úgy, hogy ő minden gyanú felett áll.

Most éppen a The New York Times egy politikai szerkesztőjével szemben felmerült antiszemitizmusvádat vizsgálják a milliós példányszámban megjelenő, internetes felületén pedig az NYT-termékcsalád világszerte százmilliós egyedi látogatói táborával büszkélkedő lapnál.

Döntés e sorok írásáig nem született, de annyi bizonyos, nemcsak a szóban forgó munkatárs, de a szerkesztőség szerint is rasszisták Tom Wright-Pier­santi egy évtizeddel ezelőtti, azóta törölt, annak idején humorosnak szánt, ámde ízléstelenül zsidóellenesre sikerült üzenetei a Twitter mikroblogon.

Nem sokkal korábban egy másik szerkesztő, Jonathan Weisman került bajba: őt a szerkesztőség hátrébb léptette, és a közösségi médiafelületek túlságosan buzgó használatától is eltanácsolták a főnökei, miután – ő éppen az antiszemitizmussal szembeni igyekezetében – a muszlim vallású amerikai képviselőnők társadalmi beágyazottságát kérdőjelezte meg.

Weisman elfogadta a vele szembeni retorziót, elismerve, hogy szégyent hozott a szerkesztőségre. Egy harmadik kolléga – az ismert publicista, Bret Stephens – mindeközben kénytelen volt lekapcsolni magát a Twitterről, miután olyan rosszul viselte, hogy egy egyetemi professzor ágyi poloskának titulálta, hogy nekiesett a virtuális térben. (Az ágyi poloska arra volt utalás, hogy éppen mentesítik a szerkesztőséget az észak-amerikai nagyvárosokban egyáltalán nem ritka rovaroktól.)

Pár hónapja ugyancsak a The New York Times kénytelen volt beszüntetni a politikai karikatúrák közlését, miután egy máshonnan a nemzetközi kiadásába átvett gúnyrajz nyomán elszíneződött az antiszemitizmust mérő lakmuszpapír. Karikaturisták szerződését is felmondták ennek következtében.

Az említett négy történetből legalább kettő közvetlenül Donald Trump 2017 óta tartó és mindkét politikai irányból – pró és kontra – komoly indulatokat keltő elnökségéhez kapcsolódik. A liberális világlap alapállása annyira Trump-ellenes, hogy a ­2016-os elnökválasztás után elnézést is kért a saját olvasótáborától, amiért „elfelejtette” bemutatni nekik a győztes elnökjelölt vidéki hátországát, az egyszerű, hétköznapi Amerikát.

Dean Baquet főszerkesztő pedig egy minapi rendezvényen – egy kiszivárgott hangfelvétel szerint – elismerte, a teljes hírszerkesztőséget arra az azóta sem bizonyított elméletre építették fel, hogy Trump együttműködött az oroszokkal a 2016-os választások során.

Amerikai médiaszakemberek ma arról beszélnek: ahogy mi mindannyian, e 168 éves lap is keresi a helyét a változó világban. Az újságot kiadó A. G. Sulzberger pedig a sajtószabadságra hivatkozik, és arra, hogy 33 elnök alatt szolgálták a közvéleményt, most sem hagyják magukat megfélemlíteni. Wright-Pier­santi kínos üzeneteit állítólag Trump egyik embere ásta elő, annak nyomán, hogy a lap minap szerkesztőségi állásfoglalásban vádolta meg az elnököt az antiszemitizmus szításával. Ha ez így van, a fagylalt visszanyalt.

Senki nem vonhatja kétségbe azt az értéket, amelyet a sajtószabadság világszerte képvisel, de nekünk, a politikai sajtóban dolgozó újságíróknak is tudomásul kell vennünk: megnyilatkozásainkat, akár hosszú esztendőkkel ezelőtt posztolt, digitális lábnyomainkká lett üzeneteinket ma már bárki bármikor hitelességi próbának vetheti alá. Annak a hitelességét mérve, amit állítólag képviselünk.