Az ellenzék politikai sikerként könyveli el, hogy állítólag sikerült megszüntetnie a „centrális erőteret”, vagyis a Jobbik nevetségessé és szánalmassá tételével sikerült a Fideszt kitolni a politikai jobboldalra. Szokás szerint összetévesztik az aktuális politikai érdekeiket vagy a napi kommunikációs reményeiket a magyar társadalom politikai preferenciáival.
A Fidesz még soha sem volt ennyire középen, mint most, és ezt legalább annyira az ellenzék intézte el neki, mint a Fidesz saját – egyébként szintén középre tartó – politikája.
Az nyilvánvaló, hogy a magyar ellenzék már egy homogén massza, követhetetlen viszonyokkal és érdekekkel, amelyben gyakorlatilag folyamatosak a belső pártszavazások és érdekviták, a bázisdemokrácia minden előnyével együtt, az összes lényeges kérdésben szélsőliberális álláspontot vett fel. Kivéve persze azokat a témákat, amelyekben a Jobbik álláspontját vette át, ha retorikailag nem is, de lényegileg igen.
Az egykori cigánygyűlölő szocialista szavazóknak (lásd az orsósviktorozós suttogó propagandát) a jobbikos kitérő után egyáltalán nem esik nehezére visszatérni a DK–MSZP-tengellyel fémjelzett ellenzékhez. Az, hogy ez annak a szélsőséges, ultraliberális, egykor SZDSZ-es értelmiségnek a vezetésével történik, amelyet az eszelős magyargyűlölet jellemez, csak hab a tortán.
Mint tudjuk, minden szélsőséges és agresszív ideológiai kisebbség két technológiát használ a saját önmeghatározására: többségnek nevezi és a politikai centrumba pozicionálja magát. Ennek semmi köze a demokráciához, a szavazók politikai preferenciáihoz, az ország valós helyzetéhez, a szükséges kormányzati teendőkhöz, az ország hosszú távú érdekeihez, ez csak a hatalom megragadásáról szól.
Az ellenzéket mint politikai szereplőt egyedül az tartja még életben, hogy a harmincéves gyűlöletpropagandájuk következményei még mindig hatnak, de már valójában a politikai téren kívülre manőverezte magát. Ez nem egyszerűen a jobb-bal ellentét meghaladása vagy annak megszüntetése, hanem magának a politikának a felszámolása is.