Az ellenzék mindenből háborút csinál

Az ellenzéket egyedül az tartja még életben, hogy a harmincéves gyűlöletpropagandájuk következményei még mindig hatnak, de már valójában a politikai téren kívülre manőverezte magát.

Forrás: MTI

Az ellenzék politikai sikerként könyveli el, hogy állítólag sikerült megszüntetnie a „centrális erőteret”, vagyis a Jobbik nevetségessé és szánalmassá tételével sikerült a Fideszt kitolni a politikai jobboldalra. Szokás szerint összetévesztik az aktuális politikai érdekeiket vagy a napi kommunikációs reményeiket a magyar társadalom politikai preferenciáival.

A Fidesz még soha sem volt ennyire középen, mint most, és ezt legalább annyira az ellenzék intézte el neki, mint a Fidesz saját – egyébként szintén középre tartó – politikája.

Az nyilvánvaló, hogy a magyar ellenzék már egy homogén massza, követhetetlen viszonyokkal és érdekekkel, amelyben gyakorlatilag folyamatosak a belső pártszavazások és érdekviták, a bázisdemokrácia minden előnyével együtt, az összes lényeges kérdésben szélsőliberális álláspontot vett fel. Kivéve persze azokat a témákat, amelyekben a Jobbik álláspontját vette át, ha retorikailag nem is, de lényegileg igen.

Az egykori cigánygyűlölő szocialista szavazóknak (lásd az orsósviktorozós suttogó propagandát) a jobbikos kitérő után egyáltalán nem esik nehezére visszatérni a DK–MSZP-tengellyel fémjelzett ellenzékhez. Az, hogy ez annak a szélsőséges, ultraliberális, egykor SZDSZ-es értelmiségnek a vezetésével történik, amelyet az eszelős magyargyűlölet jellemez, csak hab a tortán.

Mint tudjuk, minden szélsőséges és agresszív ideológiai kisebbség két technológiát használ a saját önmeghatározására: többségnek nevezi és a politikai centrumba pozicionálja magát. Ennek semmi köze a demokráciához, a szavazók politikai preferenciáihoz, az ország valós helyzetéhez, a szükséges kormányzati teendőkhöz, az ország hosszú távú érdekeihez, ez csak a hatalom megragadásáról szól.

Az ellenzéket mint politikai szereplőt egyedül az tartja még életben, hogy a harmincéves gyűlöletpropagandájuk következményei még mindig hatnak, de már valójában a politikai téren kívülre manőverezte magát. Ez nem egyszerűen a jobb-bal ellentét meghaladása vagy annak megszüntetése, hanem magának a politikának a felszámolása is.

Hiszen mi más lenne az, ha egy ideológia teljes egészében a politikai élet részévé akar tenni mindent, a szó szoros értelmében mindent? A magánélet teljes átpolitizálása, egészen a nő és a férfi közötti szemkontaktusig, vagy annak követelése, hogy minden kormányzati döntést a klímakatasztrófa-forgatókönyv kontextusában kell meghozni a fizika törvényeitől függetlenül, a politika kiterjesztése olyan területekre, amelyekre még a nácik és a kommunisták is csak korlátozottan merészkedtek.

Teljesen abszurd a nők és a férfiak mint ellenérdekű csoportok közötti dominancia politikává tétele is, nem beszélve a diszfunkcionális szexuális csoportok pszichológiai érdekeinek végletekig eltúlzott képviseletéről.

De ha a normalitás nyelvén fogalmazunk, akkor mindjárt más a kép, amit látunk. Az ellenzék már a politikán kívül határozza meg magát, kétségtelenül alkalmazkodva a korszellemhez, az egykori liberális pártok és az egykori baloldal szinte mindenütt, ahol nyugati típusú társadalomfejlődés volt, eljutott idáig.

Egyszerűen nem szabad megengednünk, hogy a politikát olyan területekre vigyék, ahová nem való, olyan problémák kezelésére használják, amelyekre nem alkalmas. A hagyományos normális politika olyan diskurzus, amely az ország mindennapi működtetéséről szól. Nehezebb időkben az ország és a nemzet túléléséről. Természetesen szólhat a politika a normalitás kereteiről és annak esetleges átalakításáról is, de a döntések alapja a közakarat és a racionalitás. Elemi értelemmel is belátható, hogy a politika célja a közösségünk fennmaradása és a túlélése.

Ugyanakkor a normalitás nem alakítható át radikálisan, mert akkor széthullik és elpusztul a társadalom. A normalitás nem védhető meg csak politikai eszközökkel, ha a józan ész hatá­rain túl érkező támadások érik.

A szélsőséges kisebbségek többségellenes támadásait a többségnek kell elhárítania, szélsőséges esetben ugyanazokkal az eszközökkel, amelyekkel a szélsőségesek támadnak. Olyan helyzet közeleg, amikor nem az államnak kell megvédenie bennünket, hanem nekünk kell megvédenünk az államot. A választásokat rendszeresen megnyerik a normalitás képviselői és meggyőző többséggel, s amikor utcai ribil­liót robbantottak ki a szélsőségesek, még a saját törzstámogatóikat sem tudták megszólítani. A százezres békemenetek eddig sikerrel ijesztették el a szélsőségeseket és mutatták meg az ultraliberálisok külföldi támogatóinak, hogy nálunk nincs realitása a néphülyítésnek.

Már el is felejtettük a legutóbbi forradalmi helyzetet, az azt követő választást is csúnyán elvesztette az ellenzék. De most ugyanaz a feladatunk, ami minden eddigi választáskor; meg kell értetnünk az ellenzéki szavazók realitások felé hajló részével, hogy tévedésben vannak, ezek az ellenzékiek nem őket képviselik, hanem csak saját magukat.

Csak a választók, a saját választóik képesek rendet csinálni és végleg elcsendesíteni az ultraliberális szélsőségeseket a demokrácia keretei között. Arról nem is beszélve, hogy jelentős részük tulajdonképpen, az ellenzéki propagandahatáson túl, többségében egyetért a kormányzati politika fő irányaival.

Másfél év alatt a harmadik választási kampányt vagyunk kénytelenek elviselni, habár csak az első szólt az ország irányításáról, mégis mindegyiket totális háborúként folytatta, folytatja le az ellenzék, a részletkérdésekre történő bármiféle reflexió nélkül.

Az önkormányzati választásokat is csak a hatalom totális megszerzése szempontjából ítélik meg. Eszükbe sem jut, hogy a 2022-es parlamenti választásra készüljenek. Ugyanis már rég nem demokraták (azok sem), és nekik minden választás csupán egy forradalmi helyzet.

A szerző szociológus