Megtörtént, amit jó ideje reméltünk: hazánk, pontosabban a magyar állam adósságainak mértéke becsúszott a GDP-arányos hetven százalék alá, jó reményt fakasztva, hogy belátható időn belül elérhető az EU által állami adósságplafonnak tekintett hatvan százalék.
Történt mindez úgy, hogy az uniós adósságfürkészek (Eurostat, maga az Európai Bizottság és a hitelminősítők is) ez ügyben az utóbbi évtizedben hazánkkal kifejezetten és jól láthatóan diszkriminatív módon bántak.ű
Mert miközben a 2002 utáni eszelős sebességgel végbement adóssághalmozódást az unióban tétlenül szemlélték, Olli Rehn és főként Joaquín Almunia bizottsági főbiztosoknak eszükbe sem jutott az ország ellen a túlzott eladósodásért járó eljárást elindítani, de amikor ismét polgári kormány került az ország élére, azonnal léptek, és hét évig ebben a megalázóan hátrányos helyzetben tartották hazánkat.
2011 után, amikor az adósságszint csökkenni kezdett, szinte mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a hatvanas számsor megjelenését. (Más országok még a GDP-arányos százszázalékos adósságszint közelében is mentesülnek a túlzottdeficit-szégyenpadtól!) Még a valóban állami tulajdonban lévő Eximbank felvett hiteleit is teljes összegben az államadósságba sorolták, mintha a bank mérlegében lévő kihelyezésekért teljes összegben az államnak kellene jótállni – mert azokból semmi nem jön vissza –, ami maga a megtestesült alaptalan és rosszindulatú feltételezés.
A fenti kálváriát látva érdemes áttekinteni, hogy mit is jelent az állam adóssága, miként befolyásolja az ország életét. Az állam ideálisnak tekinthető esetben az ország közös ügyeit a területén élő polgárok és cégek által teljesített befizetésekből, adókból és járulékokból fedezi. Ha ebből a pénzből nem jön ki vagy emelni kell a befizetési tételeket, vagy hiteleket kell felvenni azzal a kötelemmel, hogy azokat kamatokkal együtt majd vissza is kell fizetni, ami a jövőbeli állami költekezés elé állíthat korlátokat, ha a felvett pénzt nem későbbi jól jövedelmező és így növekvő adóbevételeket hozó ügyekre költik.