József Ágost herceg bukása

Tekintettel arra, hogy az ismétlődő pletykák ellenére József Ágost sohase kívánt király lenni, eltávolítása már megelőlegezte, hogy az antant nem engedi IV. Károly visszatérését a magyar trónra.

1919. augusztus 23-án az antant lemondásra kényszerítette Habsburg-Lotaringiai József Ágost főherceget, aki két héttel korábban – magát kormányzónak proklamálva – vette át a főhatalmat Budapesten. Az 1918. október végétől augusztus 1-jéig tartó időszak 254 napja Magyarország végromlását jelentette: területének több mint kétharmada állt ellenséges megszállás alatt, miközben a forradalmak – valójában diktatórikus puccsok – szétzilálták társadalmát.

E kilátástalan helyzetben az országban több ellenforradalmi csoport alakult, amelyek tudatosan vállalták ezt a jelzőt, választ adva az előző hónapok „forradalmi” hiszterizált közhangulatára, valamint a „belső ellenség” megtalálásának mániákus igényére.

Augusztus 6-án hajnal fél hatkor értesítés érkezett Alcsútra a Friedrich István vezette Fehér Ház elnevezésű csoporttól, amelyben a királyi herceg Budapestre való indulását kérték. A megelőző hónapokat József főherceg internálva, favágóként töltötte egykori birtokán, a Tanácsköztársaság ugyanis szocializálta a kastélyt.

Néhány órával később a csoport lemondatta a Peidl-kormányt – az akciót József Ágost homo regiusi megbízatásával legitimálták, amelyet IV. Károly 1918. október 28-én ruházott rá. Friedrichék bíztak benne, hogy a világháború egyik legsikeresebb császári és királyi tábornokának népszerűsége, valamint hazaszeretete a stabilizáció hatékony eszköze lesz. Nem véletlen, hogy a magyar baka a doberdói pokolban a „József apánk” jelzővel illette a főherceget.

Számítottak arra is, hogy mivel IV. Károly rövid uralkodása idején magyar ügyekben mindvégig a főhercegre támaszkodott – többek között Tisza István utódjaként magyar miniszterelnökké szerette volna őt kinevezni –, József Ágost otthonosan fog mozogni a politikában.

Augusztus 7-én a főherceg kormányzói címet vett fel, és a következő dekrétumot tette közzé: „Nem nézhetem, hogy szegény, összeroskadó hazánk felett politikusok és különböző érdek- és pártcsoportok marakodjanak. Mindenütt teljes az anarchia […] és az élelmezés teljes fennakadása már katasztrófával fenyeget, ha a magyar intelligencia a józan munkássággal és földmíves népünkkel karöltve, erős kézzel rendet nem teremt.”

A következő két hét folyamán a kormányzó és a Friedrich-kormány megkísérelte a közrend helyreállítását és a társadalmat szétziláló intézkedések hatályon kívül helyezését. József főherceg rövid főhatalmi működésének legfőbb hozadéka volt, hogy sikerült stabilizálni a még magyar kézen lévő területek élelmiszer-ellátását.

Néhány nap elteltével az ország más részén működő fehér mozgalmak is elfogadták a budapesti központot: ez különösen fontos volt a kommün időszakában Szegeden felállt ellenkormány esetében. József Ágost elismerte Horthy Miklós altengernagy – a Nemzeti Hadsereg élén viselt – fővezéri címét. Ezzel az admirális politikai karrierje is elkezdődött, sok szempontból a főherceg e lépése tette lehetővé, hogy Horthy kormányzó legyen a későbbiekben.

József Ágost kormányzói címét ­alapvetően azért vesztette el, mert az antant kizárólag a reakciós főherceget látta az államfőben. A formálódó csehszlovák, délszláv utódállamok is tiltakozásukat fejezték ki a kormányzó személye miatt: így történelmünk egyik leggyászosabb augusztus 20-i ünnepére eldőlt József Ágost sorsa. Abból, hogy igen negatív volt a főherceg nemzetközi reputációja, a magyar baloldal is kivette részét: elsősorban Garami Ernő intrikáját kell kiemelnünk, a hazai szociáldemokrácia a balsikerű bolsevik kísérlet után is inkább önös politikai érdekeit, semmint a nemzeti szempontot követte, amely ekkor egyértelműen az ország mielőbbi stabilizálása lett volna. Ez a motívum a szó majdnem legszorosabb értelmében véve vörös fonalként kísér bennünket napjainkban is.

Augusztus 23-án Georges Clemenceau francia miniszterelnök jegyzéket intézett hazánkhoz, amelyben a kormányzó lemondását követelte. Legfontosabb indokként József Ágost származása mellett az szolgált, hogy nem választás révén került a főhatalomba. Bő háromnegyed évvel korábban a Károlyi-kormány megítélésével kapcsolatban nem jelentett problémát a demokratikus legitimáció hiánya: a magát antantbarátnak definiáló kabinet ráadásul folyamatosan szabotálta a választás kiírását, így a kibővített választójog is csak írott malaszt maradt csupán.

Ide vezethető vissza az a baloldali hagyomány, miszerint akkor van demokrácia, ha mi vagyunk hatalmon, ellenkező esetben antidemokratikus tendenciák érvényesülnek. Az antant ráadásul nemzetközi elismerést adott e felettébb kínos demokratikus felfogáshoz – e ponton ismét ijesztő mértében találunk párhuzamot napjaink Európai Uniójával.

Ráadásul Clemenceau Habsburg-kártyája is sok szempontból hamis volt, mivel deklarálta, hogy a dinasztia „politikája és becsvágya következtében nagymértékben felelős azért a szerencsétlenségért, amely alatt ma az egész világ szenved és még soká szenvedni fog”. Meg kell említenünk, hogy az első világháború kirobbanását nagymértékben elősegítette, hogy az antant felkarolta az állami szintre emelt szerb terrorizmust, amely pont a bűnösnek nyilvánított dinasztia két tagját likvidálta. Mindent egybevetve a „progresszív, felvilágosult” III. Francia Köztársaság csak megszokott politikáját követte, amelynek egyik fő célja az európai monarchiák szétzúzása volt.

József Ágost ebben a helyzetben lemondott, kifejezve „hogy az én személyem ne legyen akadálya annak, hogy eddigi ellenségeink barátainkká váljanak”. A nyilatkozatot a nem túl PC „A magyarok Istene áldja meg és virágoztassa fel szeretett nemzetemet és hazámat” formulával zárta. Ezen a ponton érdemes felidéznünk, hogy amikor 1918. november 16-án a főherceg letette az esküt az I. Magyar Népköztársaságra, ezt akkor is a nemzeti egység biztosítása és az ország megvédése érdekében tette.

Tekintettel arra, hogy az ismétlődő pletykák ellenére József Ágost sohase kívánt király lenni, eltávolítása már megelőlegezte, hogy az antant nem engedi IV. Károly visszatérését a magyar trónra. A francia diplomácia 1921 folyamán részben átértékelte két évvel korábbi, ebbéli politikáját, amely következménye Károly két visszatérési kísérlete lett. Valójában már az 1919-es annus horribilis jelezte, hogy lehetetlen egy Habsburg magyar király uralkodása, egy új magyar dinasztia létrehozására kevés reális esély volt, és nemzetközi szinten csak elfogadhatatlan ­perszonáluniós opciók voltak. Budapest megszállása után a románok javasolták a két ország egyesítését I. Ferdinánd román király jogara alatt, az antant végeredményben az ország államformájának megváltoztatását kényszerítette ki.

Talán emiatt is a Horthy-korszakban számos jogtudós nem „a király nélküli királyság” fogalmát, hanem a „magyar királyi köztársaság” elnevezést preferálta. Nem véletlen, hogy marxista történetírásunk kerülte utóbbi fogalom használatát, hisz az nem egészen illett a „fasiszta, reakciós, feudális, avítt és retrográd” Horthy-korszakról kialakított képbe. Mindent egybevetve az antant határozta meg az ország politikai viszonyait, ideértve az 1921. évi trónfosztást is, így az ország szuverenitása erősen korlátozott maradt.

József Ágost királyi herceg bukása ebben az értelemben a történelmi Magyarország teljes megsemmisülését is szimbolizálta.

A szerző történész, Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár