A NATO és az egykori szovjet elvtársak

Alaposan kiverte a biztosítékot, hogy Cseh Katalin közösségi médiában ismertté vált bejegyzése gyakorlatilag NATO-beavatkozást sürget egy NATO-tagállam törvényesen megválasztott kormánya ellen.

Strasbourg, 2019. július 16. Cseh Katalin, a Momentum képviselõje az Európai Parlament (EP) plenáris ülésén Strasbourgban 2019. július 16-án. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Alaposan kiverte a biztosítékot, hogy Cseh Katalin közösségi médiában ismertté vált bejegyzése gyakorlatilag NATO-beavatkozást sürget egy NATO-tagállam (Magyarország) törvényesen megválasztott kormánya ellen. Különösen azokat érintette ez érzékenyen, akik még személyes élményeik, szenvedéseik folytán élénken emlékeznek arra, hogy mi történt 1956-ban, hogyan taposták el a szovjethatalom lánctalpasai, a testvéri tankok az antikommunista népfelkelést. Mert az volt, ami történt, azzal együtt, hogy néhányan tisztességes, csalódott kommunisták is melléálltak, így a bukás és megtorlás után alig maradt belőlük mutatóba a hóhérok, az 1956-ot ellenforradalmazók között.

Szinte kísérteties, hogy az ifjú politikusnő, mintha a hajdani kommunista hazaáruló kollaboráns politikai elit soraiból lépett volna elő, mert arra hivatkozva követeli Magyarország megbüntetését, hogy „autoriter országokkal működik együtt” (Oroszország, Kína vagy a NATO-tag Törökország), ami ugyanolyan koholt vád, mint hogy ’56-ot és ’68-at a nyugati imperialista ügynökök és hazai szálláscsinálóik aknamunkája eredményezte. Csak éppen a geopolitikai helyzet, a széljárás fordult meg. A támogatás, az apanázs ennek a kollaboráns rétegnek most nem Keletről jön, hanem Nyugatról. Tudhatjuk persze azt is, mondjuk is többen, hogy Cseh Katalinnak fogalma sincs, hol él. A NATO nem egyenlő az egykori szovjet elvtársakkal. De ne becsüljük le a támogatóit! Továbbá, ha a kormánybuktatási kísérletek, a puccs, a polgárháború, Charles Gati ötös számú forgatókönyve nem kecsegtetnek sikerrel, akkor a Magyarország és kormánya megleckéztetéséről lemondani nem hajlandók úgy döntenek, hogy valami erősebb eszközt kell igénybe venni.

„Büntetőjogi kategória politikai eszközök igénybevételére kérni egy katonai szervezetet” – olvashattuk a Magyar Nemzetben ifj. Lomnici Zoltán írásában. Mi rejlik a decens, jogilag korrekt megfogalmazás mögött? Az, hogy egy katonai szervezet politikai eszköze nyilvánvalóan egy katonai beavatkozással fenyegető zsarolás, nyomásgyakorlás. Amelynek megvalósításában való közreműködést mint szándékot (mert ennek nem csak erkölcsi dimenziója van) attól függetlenül is büntetni kell(ene), hogy miként reagál erre a katonai szervezet (ha egyáltalán reagál) vagy az Egyesült Államok szövetségi kongresszusa. Amihez a hazaárulás fogalmának pontos jogi definíciója is szükséges. Amely pedig remélhetőleg tartalmazza az alkotmányunk, szuverenitásunk megsértésére irányuló cselekedeteket is. Legyen végre a mi jogállamiságunk egyúttal a nemzet önvédelme is!