Jóga 

Közvetlenül azelőtt, hogy kiderülhetett volna, én álmodom-e a kakast, vagy a kakas engem, és mielőtt bármelyikünk is megszólalt volna háromszor, hirtelen váltással újabb álmot láttam.

Mélyálmos tartásban vagyok, mint a kakas, amelyik álmában kappanná változott. Közvetlenül azelőtt, hogy kiderülhetett volna, én álmodom-e a kakast, vagy a kakas engem, és mielőtt bármelyikünk is megszólalt volna háromszor, hirtelen váltással újabb álmot láttam. Olyasfélét, mint Pedro Almodovár, amikor felfedezte Penélope Cruzt. Ebben az álmomban megjelent egy démon. Azonnal felismertem a füléről. Nem azt akarta, hogy rúgjam valagba a száraz októbert a még szeptemberben félbehagyott Jamesonommal, a bontatlan hatos karton Krusovicémmel, az esős novembert Axl Rose-zal együtt, hogy csak úgy röpüljenek a Gergely-naptárból. Nem ajánlott be és fel vöröshajú nőket (sajnos), és nem ígérte meg, hogy menten úgy fogok kinézni, mint Brad Pitt, amennyiben eladom neki a lelkemet egy nem túl magas, de azért mégis jól kivehető konkrét összegért, plusz kéthavi perselypénz, amit persze elcsórt, mint valami kiskorú bűnelkövető. Azt akarta, hogy jógázzak. Ellenálltam. Hevesen. Mert azonnal felrémlett bennem (egy rémálomban gyakori, hogy csak úgy felrémlik valami, majd komplett rémtörténetté, lásd: még horrorrá terebélyesedik), hogy a kutyák nemrég miszlikre szaggatták a víz-és ütésálló jógaszőnyegemet, ami egy fekete pénteken került hozzám egy fekete macskával együtt – aki aztán hálából szintén részt vett a szőnyeg sérelmére elkövetett szabotázsban –, és természetesen tizenharmadikán. Azt már nem is mondom, mert nem vagyok babonás, hogy az egy polifonra a megtévesztésig hasonlatos tárgyat tizenhárom óra tizenhárom perckor adta át a futár, a macskán meg tizenhárom szál elburjánzott szemöldökszőrt számoltam össze, ezért is neveztem el Brezsnyevnek. Ebből is látszik, hogy akartam én már egyszer magamtól is jógázni, csak aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ez a gondolatkísérlet, és egyben kísértés nem a szabad akaratomból eredően játszódik le bennem, és ezért elhessegettem magamtól, mint egy szent tehén a legyeket. Kisvártatva az is eszembe ötlött, hogy ha engedek a démon nyomásának – ami persze egyre erőteljesebbé vált és még szaga is lett, ami álomszerte viszonylag ritka jelenség egyébként, és a rettenetes fogai között húzódó borzalmas nyálcsíkoknak tudtam be, pont olyanoknak, amiktől még Ripley is összerezzent az Alienben – szóval, ha hagyom magam terrorizálni, akkor csőstül jöhet még a baj. Például járhatok úgy is, mint egy kelet-közép-európai (esetünkben tehát nyugati) Dzsungi Baba (Dzsungi Baba a világ egyik legszórakoztatóbb könyvének, a Veri gud lájfnak – írta Budai Szücs Ferenc – az egyik hőse), és ücsöröghetek lótuszülésben egy baromi huzatos barlangban, elfogy a hasis, és mivel még nem jutottam el arra a tudati és egyben szellemi szintre, amelyen már nem kívánok birtokolni semmit, meditálhatok azon, hogy ki volt az a rohadék, aki lenyúlta a Bob Marley poszteremet a falról. Ezen a ponton álmomban zengettem egy szépen artikulált om-ot, a végét torokhangba lendítettem, hogy hátha, és mert nem felejtettem el, honnan jöttem (keletről nyugatra és most meg vissza keletre, csoda, hogy bele nem zavarodok ebbe a mászkálásba), de ez sem segített. Egy darabig bámultam magam elé, mint Darth Vader a dorombra, aztán, ha meg nem is világosodtam, de tisztult a kép és láttam, hogy népes csapat közeledik a barlangomhoz vezető kacskaringós ösvényen. A fehérbe öltözött nejlongurukat vonzó plasztik coachok követték elegáns kosztümben és tűsarkú cipőben, frissen vásárolt arccsontjaikon táncoltak a napsugarak. Hamarosan kiderült, hogy a helyzet még súlyosabb, mint gondoltam, és mindegyikük ugyanazt akarja. Hogy legyek én is jógaoktató. Közben az egyik nő, aki pedig mind közül a leghatározottabbnak tűnt, váratlanul támadt őszinteségi rohamában a fülembe súgta, hogy neki valójában fogalma sincs a jógáról, ő valójában egy levegőtlen helyiségben negyven fokban szokta ugráltatni a csoportjait, a tanítványoknak pedig szilárd meggyőződésük, hogy ők bizony jógáznak, és ezt az épületes baromságot még terjesztik is, ami persze jót tesz az üzletmenetnek. Majd jóízűen beleharapott egy vegánnak álcázott bresaola sonkás szendvicsbe, nekem meg az a régi tibeti mondás jutott eszembe, mely szerint sose bízz olyan guruban, akinél túl sok a Maserati a garázsban. Már éppen feladtam volna a küzdelmet, amikor a démon egyszeriben, minden előzmény nélkül vándorprédikátorrá változott, csak a füleit felejtette magán, amelyek most már ruhacsipeszekben végződtek, egy szódásüvegből a fejemre spriccelt nagyjából egy kisfröccsnyi adagot, és így szólt: kiálltad a próbát, most már közénk tartozol. Mire rángatózni kezdtem, a földhöz vágtam magamat, és belekezdtem egy koreai popdalba. És ekkor, a káosz közepén, az apokalipszis és az armageddon határán megjelent Weöres Sándor. Vasutas egyenruhát viselt, és jellegzetes hangján a következőket mondta: sokan vannak lelkes és harcos katolikusok, protestánsok, izraeliták, kik Istent csak félig-meddig hiszik, és vallásuk dogmáiban egyáltalán nem tudnak hinni, mindemellett ökölre mennek felekezetükért. A mozdonyból csak a kazánt vállalják, mely robbanékony, de a kerekeket nem, melyekkel járni lehet.

És felébredtem.