A populizmus nem az ördögtől való

Balliberális körökben populista módszerek alkalmazása a kormányzati politikában csaknem bűnnek számít. Pedig saját ideológiájuk alapján éppen tőlük lenne elvárható a munkavállalókkal való szolidaritás.

Szigetmonostor, 2015. augusztus 28. Vajnai Attila, az Európai Baloldal - Munkáspárt 2006 elnöke, Hegyi Gyula újságíró és Tóbiás József, a Magyar Szocialista Párt elnöke (b-j) az Európai Baloldal Baloldali Sziget Fesztivál címû rendezvényén a Szigetmonostorhoz tartozó Horányban 2015. augusztus 28-án. MTI Fotó: Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs

Szocialista, szociáldemokrata körökben populista módszerek alkalmazása a kormányzati politikában csaknem bűnnek számít. Pedig saját politikai, eszmei hagyományaik alapján éppen tőlük lenne elvárható a kiszolgáltatott munkavállalókkal való szolidaritás, a nagy anyagi különbségek letörésének véghezvitele, egyáltalán a szociális érzékenység. A megbélyegzett populista kormányok viszont ténylegesen megoldanak problémákat a lakosság igényeinek és elvárásainak megfelelően. Olyanokat is, amelyekről a szocialisták többnyire hallgatnak: népesedéspolitika, nyugdíjpolitika, egészségpolitika stb. E tényt maga Cas Mudde, a baloldali körökben ünnepelt holland politológus és populizmus-szakértő ismerte el egy vele készült interjúban. Kérdés, hogy hol tévesztettek utat a munkás- és alkalmazotti rétegek egykori harcos képviselői.

Ott, ahol a szociáldemokráciát megújítani szándékozó törekvés kapitulációnak és önfeladásnak bizonyult a neoliberalizmussal szemben. Elfogadták a kialakult hatalmi viszonyokat, és arra szorítkoztak, hogy az egyedül üdvözítőnek elfogadott neoliberális-monetáris globalizációt igyekezzenek szebbé, emberibbé tenni. Ez viszont több országban létrehozta, illetve megerősítette az úgynevezett populista pártokat. Utóbbiak sikerének legfőbb oka az, hogy a jelenlegi körülmények között egyedül képesek valódi alternatívát kínálni a nyugat-európai liberális rendszerekkel szemben. Mert a polgároknak az lett a benyomása, hogy a választások a különböző szereplők intézkedéseinek jóváhagyására egyszerűsödtek, akiknek ráadásul ezért nem kell nyilvánosan felelősséget vállalniuk. A demokratikus folyamat kiüresedett.

Leépült a szocialisták hagyományos társadalmi bázisa, és a gazdasági versenyképesség mindenhatósága következtében elterjedtek az atipikus foglalkoztatási formák, amit a munkaerőpiac „rugalmasításaként” igyekeznek eladni. A gyakorlatban ez viszont a korábban biztos munkahelyek megszűnését eredményezi.

A kényszerhelyzetek veszteseinek a hagyományos pártok nem jelentenek már valódi politikai támaszt. Nem biztosítják nekik sem a társadalmi elismerést, sem az anyagi biztonságot. A populista retorika ezért képes – alternatíva híján – a kisemberek hangjaként megjelenni. A szegények és munkanélküliek közéleti részvételi aránya ezért is marad messze a jómódúak és a teljes foglalkoztatottak részvételi aránya alatt. A privilegizált népességcsoportok aktivitási szintje átlagban közel kétszer olyan magas, mint a szegény és a munkanélküli rétegeké. Márpedig ha valakik nem vesznek részt a polgári demokrácia intézményes szavazási fórumain (választások, társadalmi konzultációk, népi kezdeményezések, népszavazások), akkor azoknak kevés az esélye, hogy a pártok és képviselői foglalkozzanak problémáikkal, illetve aktivizálódjanak egy marginalizáltnak tartott csoport érdekében. Azért, mert ebből számukra semmilyen (szavazat-) nyereség nem adódik. A társadalmilag fontos és kötelező döntések már nem a parlamentben, hanem zártkörű irodák mélyén és lobbicsoportokban dőlnek el. Vagy nemzetek feletti grémiumokban, illetve a multinacionális konszernek igazgatóságaiban születnek.

A liberalizmus demokratizálódott, a demokrácia pedig liberalizálódott. A liberalizmus jelenlegi hegemóniája alatt a liberális komponens olyan erőssé vált, hogy a demokratikus összetevő csaknem eltűnt. A demokráciát ma csupán jogállamiságként és az emberi jogok védelmeként értelmezik, míg a népszuverenitás eszméjét túlhaladottnak, sutba dobhatónak tartják. Aki pedig a politikai elit szabályai ellen lázad, és megmarad annál az álláspontnál, hogy a népnek igenis beleszólást és igényeinek teret kell biztosítani, azt populistának bélyegzik és elutasítják! Pedig politikatudományi kutatás támasztja alá, hogy nem gyümölcsöző a populizmust mértéken felül kritizálni, mert ez a gondolkodásmód és kormányzati stílus a liberális demokrácia egyre több vesztesét képes megszólítani.

A hagyományos néppártoknak tudatosítaniuk kell magukban felelősségüket. Minél előbb rá kell ébredniük, hogy a politikának a zártkörű brüsszeli lobbik helyett továbbra is a pártokban kell folynia. Dieter Segert, a Bécsi Egyetem politológiaprofesszora szerint Kelet-Közép-Európában a demokratikus intézmények létrehozása, a liberális demokrácia nem tudta biztosítani az anyagi felzárkózás perspektíváját, ami különösen a 2008-as válságot követően vált teljesen egyértelművé. Az itteni hagyományos pártok ugyanazokat a hibákat követték el, mint nyugat-európai testvérpártjaik. A térség országai­ban ezért a nemzeti-populista pártok erősödtek meg, illetve ilyen kormányok alakultak. A szocialisták kevésbé voltak érzékenyek az egyszerű emberek szükségleteire és érdekeire. Nagyon gyorsan a pénz lett itt is a teljesítmény és a tekintély kizárólagos értékmérője. A populizmus megjelenése ennek az egyre növekvő elégedetlenségnek volt a tünete.

A demokratikus folyamatokat sürgősen átélhetővé kell formálni, és ez csak úgy történhet, ha a baloldali pártpaletta résztvevői egy sikeres hegemóniaellenes offenzívát indítanak. Szembefordulnak minden olyan kísérlettel, amely a jóléti állam központi intézményeit rombolja, a jóléti szociális intézményeket privatizálja és aláveti azokat a piaci szabályoknak.

Ez az európai szociáldemokrácia megmaradásának az utolsó esélye!

A szerző nyugalmazott egyetemi docens