Szocialista, szociáldemokrata körökben populista módszerek alkalmazása a kormányzati politikában csaknem bűnnek számít. Pedig saját politikai, eszmei hagyományaik alapján éppen tőlük lenne elvárható a kiszolgáltatott munkavállalókkal való szolidaritás, a nagy anyagi különbségek letörésének véghezvitele, egyáltalán a szociális érzékenység. A megbélyegzett populista kormányok viszont ténylegesen megoldanak problémákat a lakosság igényeinek és elvárásainak megfelelően. Olyanokat is, amelyekről a szocialisták többnyire hallgatnak: népesedéspolitika, nyugdíjpolitika, egészségpolitika stb. E tényt maga Cas Mudde, a baloldali körökben ünnepelt holland politológus és populizmus-szakértő ismerte el egy vele készült interjúban. Kérdés, hogy hol tévesztettek utat a munkás- és alkalmazotti rétegek egykori harcos képviselői.
Ott, ahol a szociáldemokráciát megújítani szándékozó törekvés kapitulációnak és önfeladásnak bizonyult a neoliberalizmussal szemben. Elfogadták a kialakult hatalmi viszonyokat, és arra szorítkoztak, hogy az egyedül üdvözítőnek elfogadott neoliberális-monetáris globalizációt igyekezzenek szebbé, emberibbé tenni. Ez viszont több országban létrehozta, illetve megerősítette az úgynevezett populista pártokat. Utóbbiak sikerének legfőbb oka az, hogy a jelenlegi körülmények között egyedül képesek valódi alternatívát kínálni a nyugat-európai liberális rendszerekkel szemben. Mert a polgároknak az lett a benyomása, hogy a választások a különböző szereplők intézkedéseinek jóváhagyására egyszerűsödtek, akiknek ráadásul ezért nem kell nyilvánosan felelősséget vállalniuk. A demokratikus folyamat kiüresedett.
Leépült a szocialisták hagyományos társadalmi bázisa, és a gazdasági versenyképesség mindenhatósága következtében elterjedtek az atipikus foglalkoztatási formák, amit a munkaerőpiac „rugalmasításaként” igyekeznek eladni. A gyakorlatban ez viszont a korábban biztos munkahelyek megszűnését eredményezi.
A kényszerhelyzetek veszteseinek a hagyományos pártok nem jelentenek már valódi politikai támaszt. Nem biztosítják nekik sem a társadalmi elismerést, sem az anyagi biztonságot. A populista retorika ezért képes – alternatíva híján – a kisemberek hangjaként megjelenni. A szegények és munkanélküliek közéleti részvételi aránya ezért is marad messze a jómódúak és a teljes foglalkoztatottak részvételi aránya alatt. A privilegizált népességcsoportok aktivitási szintje átlagban közel kétszer olyan magas, mint a szegény és a munkanélküli rétegeké. Márpedig ha valakik nem vesznek részt a polgári demokrácia intézményes szavazási fórumain (választások, társadalmi konzultációk, népi kezdeményezések, népszavazások), akkor azoknak kevés az esélye, hogy a pártok és képviselői foglalkozzanak problémáikkal, illetve aktivizálódjanak egy marginalizáltnak tartott csoport érdekében. Azért, mert ebből számukra semmilyen (szavazat-) nyereség nem adódik. A társadalmilag fontos és kötelező döntések már nem a parlamentben, hanem zártkörű irodák mélyén és lobbicsoportokban dőlnek el. Vagy nemzetek feletti grémiumokban, illetve a multinacionális konszernek igazgatóságaiban születnek.
