In memoriam Szepesi Attila

Én még húztam Szepesi Attila-írást. Csak úgy mondom. Jó, Kosztolányit nem, de azért mégis. Úgy hozta az élet, hogy egy nagy magyar költőt azért igen. Illetve megtehettem volna.

Fotó: MTI

Én még húztam Szepesi Attila-írást. Csak úgy mondom. Jó, Kosztolányit nem, de azért mégis. Úgy hozta az élet, hogy egy nagy magyar költőt azért igen. Illetve megtehettem volna. Egyszer meg is tettem, halált megvető bátorsággal kilőttem egy kötőszavát a világűrbe, nyilván ott kering azóta is. Azért tettem, hogy pont beférjen az adott helyre az újságban. Egyébként meg sosem kellett. Mert minek. Utólag már bevallhatom, hogy a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetőjeként gyakran el sem olvastam, hogy mit írt, csak a deszkben, amikor már felkerült a levonat a falra.

Attilával nem lehetett mellélőni. Bámulatos könnyedséggel írt, többnyire kultúrtörténeti anyagokat, recenziókat, pontosan, szépen, okosan. Eleinte szorult is belém némi ájult tisztelet, na ja, harmincvalahány voltam, és tudtam, hogy egy bitang jó költővel cseverészek éppen, aztán az ájult jelző elég hamar ugrott a tisztelet elől, és barátkozni kezdtünk.

Ennek az lett a következménye, hogy a bitang jó költő mögül előkerült egy csudás ember. Gyakran ránk sötétedett a redakcióban, ő ügyelt, nekem meg nem volt kedvem mozdulni mellőle. Attila lett az egyik legjobb professzorom a legszabadabb egyetemen. A jelentős korkülönbség ellenére rengeteg minden összekötött minket, tájak, városok, művek, szerzők, élet- és halálközeli élmények és így persze az, hogy nem kellett minden bővített mondat mellé közlekedési rendőrt állítanunk.

Aranyidő. Annak tűnik ez most. Amikor még egy Szepesi Attila írt és szerkesztett egy napilapnál. Elég hamar rájöttem, hogy kapocs is ő nekem, vagy mi. Időben visszafelé Weöreshöz, aztán meg és így meg Hamvashoz, Várkonyi Nándorhoz. A tradícióhoz, ha tetszik. És ez rettenetesen tetszett nekem. Attilában ráadásul magától értetődő természetességgel keveredett antik és modern, népi és urbánus (brrr), játékos és komoly.

Esszenciális tudás és technika birtokában volt, ez sugárzott a verseiből is. Olyan, szinte archaikus szavakat használt, mint például szeleverdi (Weöres Sándor pulijának jellemzéseként, jelentése hirtelenkedő, kapkodó, szeleburdi) vagy duhogó (Angyalváró című versében, jelentése bosszúságában fúj, tompa hangon mormog, dohog), amiket ma már egy túl éber korrektor azonnal elírásnak tekintene.

De tette mindezt anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is modorosnak tűnt volna, azzal az attitűddel, hogy Kárpátaljáról jöttem, ráadásul még költő is vagyok a tetejébe, és mi úgy beszélünk még ma is a boltban, mint Árpád apánk, amikor lefékezett Vereckénél, ha meg nem tetszene, te hígmagyar, arra az esetre van nálam bicska. Ugyanilyen magabiztossággal használta a legfrissebb nagyvárosi szlenget is, megtoldva azzal, hogy műveltségének része volt a régebbi is.

Az utolsó nagy bölények egyike volt egy átmeneti korban. Lassan három éve lesz, hogy fizikailag nincs közöttünk, de gyakran eszembe jut.

Most éppen azért, mert az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális melléklet karácsonyi számában megjelent néhány rövid, „télies” verse. Például a Nyomolvasás. „Hol vadnyúl ugrabugrál / és róka sompolyog / a rét havára írva / fénylő tappancs-nyomok. / Az árok-parti hóban / léptek csillag-sora – / ott tán egy éhenkórász / egér futott tova.” Briliáns. Mintha egy távol-keleti zen mester beszabadult volna az Animal Planet stúdiójába, hogy legyen már egy rendes narráció. Vagy a Kiskarácsony, nagykarácsony című négysoros. „Kiskarácsony, nagykarácsony, térdig hó. / Utcahosszat hallatszik a csengőszó. / Virradatra ver a torony harangja: / kondul-bondul – boldog, aki hallgatja.” Ez az ereje teljében lévő Ady magassága, a flamand festők tele. És ilyen már nincs, de mégis van. Mert Szepesi Attila ránk hagyta. Száz ilyen próbálkozásból kilencvenkilenc giccs. Ez viszont dallam és tényleg utcahosszat hallatszik.

Szepesi Attila kétszer született. Egyszer valahogy úgy, ahogy mindannyian, és még egyszer, egy súlyos betegség után. Ennek köszönhette, hogy miután megtanult újra járni és látni, már másként járt és látott. Szemlélődve, figyelve.

Soha nem találkoztam olyannal, aki nála figyelmesebben hallgatott volna egy másik embert, ha az valamivel felkeltette az érdeklődését. Ugyanakkor az idejét nem pazarolta. A Kortárs online-on fellelhető egy önéletrajzi töredék. Kihagyhatatlan.

Tegyük ennek egy kis részletét most ide, karácsony elé, a fa alá. „Nem a vigasztalanul lineáris, hanem a ciklikus időben éltünk, az esztendő tarka körforgásában, melynek hétköznapjai, ünnepvárásai és ünnepei rendjében egészen más közösségi és értékszemlélet uralkodott, mint manapság.

Az egyes embereket, de a családokat meg a különböző vallási, mesterségbeli és nemzeti közösségeket mélyen gyökerező, láthatatlan, ám annál erősebb kohézió fogta össze. Nemcsak az érdes praktikum, de a közös eredet és az egybetartozás szakralitása is.”