In memoriam Szepesi Attila

Én még húztam Szepesi Attila-írást. Csak úgy mondom. Jó, Kosztolányit nem, de azért mégis. Úgy hozta az élet, hogy egy nagy magyar költőt azért igen. Illetve megtehettem volna.

Fotó: MTI

De tette mindezt anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is modorosnak tűnt volna, azzal az attitűddel, hogy Kárpátaljáról jöttem, ráadásul még költő is vagyok a tetejébe, és mi úgy beszélünk még ma is a boltban, mint Árpád apánk, amikor lefékezett Vereckénél, ha meg nem tetszene, te hígmagyar, arra az esetre van nálam bicska. Ugyanilyen magabiztossággal használta a legfrissebb nagyvárosi szlenget is, megtoldva azzal, hogy műveltségének része volt a régebbi is.

Az utolsó nagy bölények egyike volt egy átmeneti korban. Lassan három éve lesz, hogy fizikailag nincs közöttünk, de gyakran eszembe jut.

Most éppen azért, mert az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális melléklet karácsonyi számában megjelent néhány rövid, „télies” verse. Például a Nyomolvasás. „Hol vadnyúl ugrabugrál / és róka sompolyog / a rét havára írva / fénylő tappancs-nyomok. / Az árok-parti hóban / léptek csillag-sora – / ott tán egy éhenkórász / egér futott tova.” Briliáns. Mintha egy távol-keleti zen mester beszabadult volna az Animal Planet stúdiójába, hogy legyen már egy rendes narráció. Vagy a Kiskarácsony, nagykarácsony című négysoros. „Kiskarácsony, nagykarácsony, térdig hó. / Utcahosszat hallatszik a csengőszó. / Virradatra ver a torony harangja: / kondul-bondul – boldog, aki hallgatja.” Ez az ereje teljében lévő Ady magassága, a flamand festők tele. És ilyen már nincs, de mégis van. Mert Szepesi Attila ránk hagyta. Száz ilyen próbálkozásból kilencvenkilenc giccs. Ez viszont dallam és tényleg utcahosszat hallatszik.

Szepesi Attila kétszer született. Egyszer valahogy úgy, ahogy mindannyian, és még egyszer, egy súlyos betegség után. Ennek köszönhette, hogy miután megtanult újra járni és látni, már másként járt és látott. Szemlélődve, figyelve.

Soha nem találkoztam olyannal, aki nála figyelmesebben hallgatott volna egy másik embert, ha az valamivel felkeltette az érdeklődését. Ugyanakkor az idejét nem pazarolta. A Kortárs online-on fellelhető egy önéletrajzi töredék. Kihagyhatatlan.

Tegyük ennek egy kis részletét most ide, karácsony elé, a fa alá. „Nem a vigasztalanul lineáris, hanem a ciklikus időben éltünk, az esztendő tarka körforgásában, melynek hétköznapjai, ünnepvárásai és ünnepei rendjében egészen más közösségi és értékszemlélet uralkodott, mint manapság.

Az egyes embereket, de a családokat meg a különböző vallási, mesterségbeli és nemzeti közösségeket mélyen gyökerező, láthatatlan, ám annál erősebb kohézió fogta össze. Nemcsak az érdes praktikum, de a közös eredet és az egybetartozás szakralitása is.”