Auschwitz személyes utórezgései

Mostanában különösen sokan zarándokolnak oda, köztük számos túlélő, illetve leszármazottaik. 75 éve szabadult fel az auschwitzi haláltábor.

A lágerből épített múzeum kerítése. Különválasztás Fotó: Havran Zoltán

Rainer Höß kissé riadt tekintettel néz a kamerába, ahogy ott áll a lengyel télben. A háta mögött Auschwitz-Birkenau összetéveszthetetlen sziluettje. Emlékezni ment, a családi múlt feldolgozására – amire immár az egész életét felfűzte. Nagyapja, Rudolf Höß 1943-ig volt auschwitzi táborparancsnok, de a következő évben is megbízták egy feladattal, és visszatért, épp a deportált vidéki magyar zsidóság fogadásának, majd megölésének felügyeletére. A történelem bosszúja, hogy a világháború után, 1947-ben az öreg Hößt is Oświęcimben, az újra lengyellé lett Auschwitzban végezték ki. A múltfeldolgozást az életszenvedélyévé tett Rainer Höß önmagában is érdekes története az NZZ am Sonntag, a Neue Zürcher Zeitung vasárnapi magazinjának hasábjain még érdekesebbé válik. Ha ugyanis valakit kíváncsivá tesz egy magyar vezetéknév, ráadásul egyik legismertebb történelmi családunké, avagy jól ismeri a holokausztirodalmat, annak feltűnik, hogy a riportot Sacha Batthyány írta. A svájci újságíró Batthyány-Thyssen Margit grófnő unokaöccse; a „rohonci bestia” kastélyában 1945 tavaszán, nem sokkal a háború vége előtt tivornyát rendeztek, és megöltek számos magyar munkaszolgálatost. A feldolgozásban Sacha Batthyány hasonló lelki utat járt be, mint Rainer Höß; a pszichiáter díványánál neki is többet segített, hogy kiírhatta magából felkavaró érzéseit.

Magyarul És nekem mi közöm van ehhez? címmel, 2016-ban jelent meg a könyve. Batthyány és Höß most együtt mentek Auschwitzba, hogy felmenőik helyett vezekeljenek.

Mostanában különösen sokan zarándokolnak oda, köztük számos túlélő, illetve leszármazottaik. 75 éve szabadult fel az auschwitzi haláltábor. Ez ugyanakkor nemcsak pontatlan megfogalmazás, de igen helytelen is. Egy haláltábor ugyanis nem szabadulóművész. A Vörös Hadsereg szabadította fel, ahogyan a pesti gettót is. A szovjeteknek a németek által megszállt Lengyelországban végzett tevékenysége – felerősítve a Moszkva és Varsó között egyébként is meglévő aktuálpolitikai ellentéteket – az auschwitzi évfordulóhoz kapcsolódóan kiélezte a történelmi vitát a két ország között, árnyékot vetve a megemlékezésekre is. A Szovjetuniónak elévülhetetlen érdemei vannak Adolf Hitler legyőzésében, és ­óriási vérveszteséget szenvedett el, de nem szűzen ment a világháborúba; az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum Lengyelország bőrére (is) ment, a Szovjetunió 1945 utáni negatív európai szerepe pedig óhatatlanul más megvilágításba helyezi az előzőekben történteket is.

Ezzel együtt a táborok és a gettók csonttá soványodott, beteg, éhező túlélői nem voltak abban a helyzetben, hogy megválaszthassák felszabadítóikat – Jamest akarják-e inkább, aki majd angolosan távozik, vagy Ivánt, aki viszont „ideiglenesen”, egészen 1991-ig még nálunk állomásozik, 1956-ban pedig olyanokat is kivégeztet vagy börtönbe vetet itteni megbízottaival, akiknek 1945-ben az élet reményét adta vissza.

Mindenesetre a fő megemlékezéseket megkettőzték, a héten Jeruzsálemben a holokauszt-világfórumra gyűlt össze a fél világ – ­Andrzej Duda lengyel elnök nélkül –, hétfőn pedig ­Auschwitzba hivatalosak a vezetők, de az orosz elnököt nélkülözniük kell. Vlagyimir Putyin a napokban a holokausztáldozatokkal kapcsolatos, a jelek szerint végeláthatatlan számháborúban is kiásta a csatabárdot. De a lengyeleknek az izraeliekkel és a németekkel is vannak történelmi vitáik. A németországi múltfeldolgozás viszont elképesztő – mondhatni német – alapossággal megy végbe. Frank-Walter Steinmeier személyében most először szólalt fel szövetségi elnök a jeruzsálemi Jad Vasemben. A múlt év végén szintén először ­Angela Merkel kancellár is ellátogatott az egykori ­auschwitzi haláltábor helyszínére. A megemlékezéseken elhangzó beszédekben aktuálpolitikai félelmek is felvetődnek, így a mai antiszemitizmussal kapcsolatosak. Német részről különösen kellemetlen és riasztó a hallei zsinagóga elleni múlt októberi támadás. Nemcsak az emlékezet-, de az aktuálpolitikában is komoly utórezgéseket váltanak ki a háromnegyed évszázaddal ezelőtt történtek.

A holokauszt mintegy hatmillió áldozata közül több mint egymilliót Auschwitzban gyilkoltak meg. Főleg, de nem kizárólag zsidókat. Fél éve, 96 esztendősen halt meg Kazimierz Albin, az első, 1940-es auschwitzi deportálás utolsó túlélője. Keresztény lengyel volt. Auschwitzban mintegy 150 ezer nem zsidó lengyel fogoly is volt, a felük odaveszett. Más nemzetiségűeket, cigányokat, homoszexuálisokat, politikai foglyokat is megöltek. Auschwitz pars pro toto – rész az egész helyett, a holokauszt, sőt az egész világháború egyik szimbóluma, amely ma is érveket, érzelmeket, fájdalmakat hoz a felszínre. Hitlert nem lehet azzal elintézni, hogy „madárpiszok” lett volna a német történelemben, a gázkamrák nem a történelem részletei. (Az előbbi megfogalmazás ­Alexander Gauland német ­jobboldali politikusé, az utóbbi a francia Jean-Marie Le Pené volt.)

A századik évforduló, 2045-ben minden bizonnyal máshogy alakul majd. Túlélők már alig lesznek, sőt a második generációból is csak kevesen maradnak az élők sorában, az elkövetők közül mostanság halnak meg az utolsók. Elkövető, cinkos és áldozat – kategorikus imperatívusz, hogy ezeket ne mossuk össze. De ez nem mindig könnyű. Ha az lenne, a zsidómentő Kasztner Rezsőt nem ölték volna meg Izraelben. A Süddeutsche Zeitung a minap egy zsidómentő náci polgármesterről közölt riportot. A német múltfeldolgozás tart már ott, hogy ez ne tűnjék szerecsenmosdatásnak.

És hol tart a magyar? Auschwitz a legnagyobb magyar temető. Az 1944. márciusi német megszállás alatt beindult, majd a kormányzó parancsára júliusban leállított deportálások tavalyi, majd a felszabadítás helyett megszállásba fordult szovjet beavatkozás idei, 75. évfordulója sebeket tép fel. Megrendítő Pokorni Zoltán hegyvidéki polgármester szembesülése nyilas nagyapja múltjával. Megrendítő volt tavaly az is, ahogyan Shaul Ladany volt izraeli olimpikon 75 év után először felkereste a budai házat, ahonnan 1944-ben elhurcolták. A világháborús magyar szerepvállalás Hitler oldalán – benne a határrevízió reményével és a deportálásokkal – a Horthy-rendszert is mérlegre teszi.

Nagy a kísértés, hogy leegyszerűsítve ítélkezzünk a Horthy-korszak huszonöt éve felett, de érdemes ellenállni neki. Mindenesetre egy fiatal zsidó kereskedő az 1930-as években egyik alföldi mezővárosból egy másikba költözött. Aligha tett volna így, ha nem bízott volna a jobb jövőben, és tudja, néhány év múlva munkaszolgálatosként esik el a Don-kanyarban, a szüleit Auschwitzba deportálják, a felesége egy gyűjtőlágerben hal meg, hogy gyerekeik félárvaként, majd árvaként a csodával határos módon meneküljenek meg. Annak, hogy ez a valamikori zsidó kereskedő e sorok írójának nagyapja, csak személyes jelentősége van. De ezek a személyes jelentőségek – ahogyan Rainer Hößé, Sacha Batthyányé is – dagadnak, kritikus tömeggé összeállva, 75 év elteltével is emlékezetpolitikai vitákká.