Az Erdélyért küzdő Székely Hadosztálynak pedig hiába volt a történelem véletlene folyamán az akkor épp Szatmárnémetiben tartózkodó Károlyi Mihályné a zászlóanyja, ha közben a polgári radikális hadügyminiszter hátba szúrni készült az Erdélyért küzdő maradék hazafias és jóérzésű magyar katonát.
Kun Béláék ugyanezt tették, csak már fegyverszuronnyal döfték hátba őket, ma pedig szavakkal és önfeladó gondolatokkal szúrják hátba a másodrendű állampolgárként az elcsatolt területeken élő magyarokat. Tehát ismétlem, miért csodálkoznék azon, hogy a mai szellemi utódaik is ugyanilyen lélekölő gondolatokat közvetítenek?
De térjünk vissza a történészek felelősségére! Az, amit szakkönyvekben, szaktanulmányokban tudományos közegben megvitatnak a szakmabeliek egymás között, az a tudomány részét képezi, amibe egy laikusnak nincs beleszólása.
Viszont az, amit publicisztikákban, interjúkban és a nyilvánosság egyéb terein mondanak, már más kategóriába tartozik. Ezek üzenetek, ezek állásfoglalások, Gyáni Gábor és Egry Gábor több millió magyart megsértő mondatai egy normális társdalomban nem hangozhatnának el.
Nem lehet ilyet mondani Trianon századik évfordulóján, amikor Románia másodrendű állampolgárként kezeli az ottani magyarokat, székelyeket. Nem lehet ilyet mondani Trianon századik évfordulóján, amikor koholt vádakkal tartóztatnak le székelyeket államellenes összeesküvés vádjával. Nem lehet ilyet mondani Trianon századik évfordulójának előestéjén, amikor nemhogy a területi, de még a kulturális autonómiáról sem lehet beszélni az Európai Unió keleti jogállamvégvárában, Romániában.
Egy magyar történész soha nem foglalhat állást a nemzetével szemben. Persze minden a narratíván múlik, de ezt a posztmodern történetírás bokszmesterének kár is lenne eszébe juttatni.
Mindazonáltal javaslom az olvasóknak, hogy készüljenek fel újabb hasonló eszmefuttatásokra is, hiszen a posztörkényi abszurditások világában még az is kiderülhet, hogy Trianonnal igazából Csonka-Magyarország járt jól, a revízió csak Horthy Mikós rendszerének politikai terméke volt, amely olyan távol állt a magyar nemzet elvárásaitól, mint Makó Jeruzsálemtől.
A tisztánlátás jegyében
A Trianon előnyeit ecsetelte egy történész címmel Bácskai Balázsnak a Magyar Nemzet 2020. január 6-i számában megjelent cikkében Pósán László debreceni középkortörténész is megszólalt. Pósán itt kijelentette: „Gyáni Gábor írása (Élet és Irodalom 2019. december 19.), látszatra szakmai és objektív, ám valójában provokálni kíván, hiszen relativizálta a történeti magyar állam megcsonkítását, sőt sok vonatkozásban annak inkább pozitív jellegét bizonygatja”.
Ez a minősítés nemcsak sértő, hanem velejéig hamis, hiszen a Trianon „sok vonatkozásban pozitív jellegét” bizonygató írásnak egyetlen, de nem az egyedüli állítását pécézte ki Pósán; mintha nem is olvasta volna a teljes szöveget.
Cikkem félrevezető bemutatását korrigálandó fel kell idéznem, hogy miről szól valójában a Trianon – a veszteség természete című esszé. Trianonnal létrejött a teljes magyar nemzetállami szuverenitás, amely a dualizmus közjogi ellenzékének régi, de mindvégig teljesíthetetlen vágya volt. Ennek ugyanakkor a súlyos területi és népességbeli megkisebbedés az ára.
Trianon gazdasági és társadalmi következményei azonban nem írhatók le mennyiségi paraméterekkel: egy kisebb gazdaság, egy kisebb társadalom nem feltétlenül rosszabb, mint egy nagyobb. Trianon tárgyi veszteségei közül külön is foglalkoztam ezzel, megállapítva, hogy a ma érvényes gazdaság-, társadalom- és településtörténeti ismereteink szerint az ország legelmaradottabb, a legkevésbé integrált részei is elkerültek az önkényes nagyhatalmi döntés jóvoltából.
Olyan térségek ezek, amelyek a dualizmus vége felé is már különösen aggasztó helyzetükkel váltak ismertté. Erre a bizonyított tényre utaltam úgy, mint olyan ballasztra, amely szintén a veszteségrovatot gyarapította. Viszont: korántsem ez a helyzet a tárgyi veszteségek azon másik fajtájával kapcsolatban, amely a virulens vidéki városhálózat és vele együtt a vidéki polgári középosztály és nagyipari munkásság elcsatolásával sújtotta az országot.
Következésképpen a „tagadhatatlanul fájdalmas veszteség tudatában” (kurziválás az eredetiben) is ajánlatos gondosan mérlegelni, hogy mit vesztettünk, mert csak annak szelektív felmérése garantálja a történészi tárgyszerűséget. A trianoni veszteség azonban, amely „mint igazi balsors idézte elő és képezi mindmáig Trianon traumadrámáját” – ahogy írtam, ennél is jóval több.
A Trianon-tudat létrejöttét firtatva arra jutottam vitatott esszémben, hogy az természetes módon következik egyrészt a nacionalizmusból, másrészt a Trianonnal bekövetkezett jövő teljes váratlanságából, a vele kapcsolatos lelki felkészületlenségből. A nemzetállamok olyan területi hatalmi képződmények, amelyek kivételes jelentőséget tulajdonítanak az államhatároknak, azokat szinte a szentség aurájával vonják be; korábban ez nem így volt a történelemben. Akár a legapróbb határváltozások is mélyen sértik a nemzeti önérzetet.
A dualizmus kori magyar nemzetállam-építés kétségtelen sikerei dacára sem sikerült feltétlen állampolgári lojalitásra bírni a nemzetiségek nagy részét; igaz, ez ott sem járt igazán átütő sikerrel, vagyis a Monarchia másik felében, ahol pedig helyenként és idővel nemzetiségi autonómiák létesültek. Ennek ellenére csak az első világháború teremtett olyan helyzetet, amely megérlelte a Monarchia felbomlását és vele a Magyar Királyság szétesését. A dolog váratlanul következett be, senki nem várta és senki nem így képzelte el a háború után majdan uralkodó állapotokat. Ez a felkészületlenség az alapja a Trianon keltette sokkhatásnak, ez a Trianon traumadráma lelki mozgatórugója.
Amit persze lehet szítani, mint tette a Horthy-kori revíziós politika, de a Trianon-tudat nem csak holmi politikai mesterkedés eredménye. A Trianon-tudat, amely „forró” történelemként él tovább, mindmáig valójában a sérült közösségi identitás megnyilatkozása. Ez a szindróma inkább a mítoszra, mint a száraz és racionális történetírói beszédre hagyatkozik, mely utóbbi oksági magyarázatok révén beszéli el Trianont, az oda vezető úttal és összes következményeivel együtt.
Döntse el ezek után kedves olvasó, hogy cikkem tényleg „az ország megcsonkításának áldásos hatásairól” szóló úgymond „balliberális” történeti beszámoló, vagy olyan történetírói beszéd, amely, ahogy ott is fogalmaztam, „egy illúzióktól mentes nemzeti történeti önszemlélet” kidolgozásához kíván hozzájárulni a maga szerény módján.
Pósán László fideszes országgyűlési képviselő beállít engem „abba a gyalázatos sorba”, melyet szerinte egyes valamikori MSZP-s politikusok ténykedésében, továbbá „az új SZDSZ-ként fellépő Momentumban csúcsosodott ki”. Ez a tisztán politikai beszéd méltatlan egy magát történészként is elgondoló megszólalóhoz, akinek ráadásul egyetlen épkézláb gondolata sincs, melyet írásom fent vázolt gondolatmenetével szembeszegezhetne. Pósán célja ugyanis nem több és nem is kevesebb, mint politikai tőkét kovácsolni Trianon tragikus emlékéből.
Gyáni Gábor történész