A fák sem nőnek az égig

Ki az első láncszem a válság megoldásában? Mi magunk. Ezt követi szűk közösségünk, a hozzánk legközelebb lévő kórházban hősiesen helytálló orvosok, családunk, közeli barátaink, falunk, városunk, majd országunk.

Nagykanizsa, 2020. január 23. Deres fák Nagykanizsa határában, a Palini-halastó közelében 2020. január 23-án. MTI/Varga György Fotó: Varga György

Megteltek tehát a város környéki erdők, ezúttal egy vírus űz oda bennünket. A kollektíva, a nagyvárosi életforma a maga pompájában tarthatatlanná vált és összeomlott. Mi pedig szorongunk. Sokan az egészségük, családtagjaik egészsége miatt félnek, vannak, akiket az egzisztenciális gondok súlya nyomaszt, van, akit a bezártság, a semmittevés, és van, akit a sűrű köd, amely lehetetlenné teszi, hogy akár egy nappal is tovább lássunk az adott pillanaton: az ijesztő visszatérés a kíméletlenül valóságos jelenbe. A bizonytalanság, amelyet sok generáció most él meg először életében: jobb híján a mában kell maradnunk, mert fogalmunk sincs, mit hoz a holnap, a holnapután vagy akár a következő hat hónap. Ezeket a félelmeket visszük magunkkal az erdőbe, mindenki a maga módján. Mi várhat ránk a száműzetésben, mit kellene megtanulnunk és mikor mehetünk végre haza? Sokan keressük e kérdésekre a választ.

E sorok íróját leginkább a hit kérdése foglalkoztatja.

A bizonytalanság, a félelem nem várt reak­ciókat szül a hívő embereknél is. A legérdekesebb jelenség – nem szeretnék képmutató lenni, ezért bevallom, saját tapasztalatból is beszélek –, hogy hirtelen sors és keresztút helyett statisztikákban kezdünk el gondolkodni. Amíg nincs baj, hiszünk és várjuk a megtisztulást, érezvén, hogy a szakadék felé haladunk és elkerülhetetlen az összeomlás – talán egy szebb, emberségesebb világ érdekében. Természetesen itt most rendszerek összeomlásáról és nem emberek haláláról van szó, ez utóbbi minden esetben tragikus. Aztán amikor eljön a „várva várt” összeomlás, ezzel egyenes arányban törnek utat maguknak félelmeink is, amelyek alól feloldozást előbb várunk materiális eszközöktől (Hányan haltak meg? Kik haltak meg? Hány évesek voltak? Betegek voltak? A családtagjaim hány évesek? Jól vannak? Erősek? Meghalnának? Mi lesz a gazdasággal? Milyen intézkedések jönnek? Ki fog segíteni?), mint az ég felé fordulástól.

Ebben nincsen semmi meglepő, évszázadok óta így tesz az ember minden válság idején, így vészeli át azokat, hogy aztán – a helyes kérdések feltevése híján valódi válaszok nélkül – ott folytassa, ahol abbahagyta. A halálfélelem és az egzisztenciális félelem a két legősibb, a kezdetektől belénk kódolt reflex, elemi szinten hatja át egész életünket. Nem kerülhető el a transzcendenciát kereső ember esetében sem, hogy először a ráció eszközeivel vegye fel a harcot a válsággal szemben. A kérdés csak az, hogy követi-e a ráció harcát a lélek harca.

Vajon mikor értjük meg végre – és ebben a természet valósága segítségünkre lehetne –: az életben nincsen korlátlan növekedés. A növekedés egy természetes rendből fakad, így annak korlátai vannak. A természetes határokon túl pedig már csak mesterséges építkezés lehetséges, és valójában ez inkább torzulás, mint növekedés. Márpedig ami túlnyúlik az élet természetes medrén, a saját hatá­rain, az előbb vagy utóbb összeomlik. Ez a természet rendje. Az ember sem kivétel. Azok a rendszerek, amelyek ellehetetlenítik az ember természetes fejlődését, elrendelt sorsának megélését, mindig pengeélen táncolnak és bármikor katasztrófához vezethetnek. Ezt most jobban érzékeljük, mint valaha. Minden elemében mesterséges világunk, a világfalu, amelyre oly büszkék voltunk, összeomlott, és arra kényszerültünk, hogy saját mezsgyénkre húzódjunk vissza.

Hiszen mi történik válság idején? Rájövünk, mi az, ami éltet bennünket: a Föld. Rájövünk arra is, ki az első láncszem a válság megoldásában: mi magunk. Ezt követi szűk közösségünk, a hozzánk legközelebb lévő kórházban hősiesen helytálló orvosok, családunk, közeli barátaink, falunk, városunk, majd országunk. Lám, egy pillanat alatt visszaáll az oly sokat tagadott rend. Rendet tenni pedig csak az egyén szintjén lehet, mind a reális világban (mossuk kezeinket), mind a lelkiségben (erdőben barangolás). Élete, ezáltal lelke és értelme, amellyel valódi változás idézhető elő, csak az egyénnek van, ezért nem képesek nemzetközi szervezetek, különböző mesterséges entitások felülről megoldást nyújtani a válságra!

Most minden azon múlik, kik leszünk, amikor kitalálunk az erdőből. Ha ugyanazok maradunk, akik voltunk, ha nyom nélkül átsuhan felettünk az elmúlt hetek – akkorra már hónapok – üzenete, ha nem értünk meg semmit, ha ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, teljesen fölöslegesnek tekinthetjük az egészet. A halottak, a tönkrement vállalkozók, a munkájukat elvesztők, az összes áldozat, amit kényszerből ugyan, de meghoztunk, hiábavalóvá válik. Akkor majd (újra)kezdhetjük menetelésünket, egyenesen a következő – ennél garantáltan súlyosabb – katasztrófa felé. Vajon megértjük-e valaha, hogy a fák sem nőnek az égig? Megértjük-e, hogy minden a természetes rend része, és a saját életmedrét elhagyó, megtagadó tragikus végzete csak idő kérdése?

Forduljunk az ég felé is ezekben a vészterhes időkben. Miközben az erdőben barangolunk, nézzünk körbe: „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos.” (Mt 6, 22.)

A szerző vezető kutató, Alapjogokért Központ