Kétségtelen, ilyen csatát még senki nem vívott. Apáink gyermekkora óta nem volt kontinensnyi területre kiterjedő háború, mindeközben természetesen kegyelet a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója körüli rendszerváltások áldozatainak. Az emberiség vágtatott egy szinte valószínűtlenül nyitott világ felé, amelynek veszélyeit nemcsak a szabadság álságos mámorának folyamatos bódultságában élő tömegek nem ismerték fel, de az állapotot gerjesztő kevesek is csak sejteni merték. Kimondani pedig még annyira sem.
Aki máris egyfajta áldásként üdvözli a koronavírus-járvány józanító hatását, annak további jobbulást kívánok. Miközben erősen szorítok, hogy igaza legyen. A felfoghatatlan kór azonban egyelőre – legalábbis a közemberi láthatár pereméig – csupán tükröt tart, a képen pedig legalább annyi a sötét árnyalat, mint a biztató. A hatósági figyelmeztetések és tanácsok komolyan vételét a magam részéről a normalitás állapotának tartom, akként is nyugtázom. A tudatosságot, közösségi felelősségtudatot nyomokban sem tartalmazó fegyelmezetlenség viszont nemcsak önmagában életveszélyes, hanem folyamatosan robbanásközeli állapotban tartja az adott körülmények között amúgy is törékeny társadalmi békét.
A katasztrófaelhárítás különböző forgatókönyveinek összeállítói aligha gondolhattak például arra, hogy az országhatárok lezárása után külföldi állampolgárok ezrei akarnak áthaladni Magyarországon, útban hazafelé. Többségük román állampolgár, de bolgárok is, akik az utolsó utáni pillanatig várták, hogy újdonsült kenyéradó nyugat-európai országaikban mit hoz – pontosabban mit engedélyez – a holnap. A hazatéréshez való joguk önmagában megkérdőjelezhetetlen, ennek jegyében a magyar félnek sem nagyon lehetett más választása, mint kidolgozni az országon átjuttatásuk minél biztonságosabb módozatát. Megtörtént, és hogy Nagylak túloldalán milyen gondokat okoztak a hazavándorlók, azt immár nemcsak a közösségi médiában könnyen felháborodók minősítik, hanem véleményformáló fórumok, sőt politikai szereplők is.