Toborzó

A világért sem kell kiölni a fiatalból az egyéniséget – de talán lenne valami más, köztes megoldás is. Mert azért ismerjük el, ez a mostani sápadt civil lét sem az igazi.

Kasztaniesz, 2020. március 8. Járõrözõ görög katona a török határ térségében fekvõ falu, Kasztaniesz vasútállomásánál 2020. március 8-án. A török kormány február 28-án közölte, hogy nem tudja tovább feltartóztatni az Európai Unióba igyekvõ migránsokat, és megnyitja a határokat elõttük. MTI/AP/Jánisz Papanikosz Fotó: Jánisz Papanikosz

Egészségügyi képzettségű önkéntessereget próbál verbuválni a magyar humánminiszter. Nincs könnyű helyzetben szegény, hiszen a koronavírus ellen zajló kemény csatában kizárólag fiatalok és középkorúak vehetnek részt – épp a sebezhető túlkorosok, a hatvanöt éven felüliek jókora állományát kell felváltaniuk majd a „bevonulóknak”. Számokat, adatokat közöl a média: nagy a hiány, szorít a szükség, életek múlhatnak azon, lesz-e elegendő önkéntes. (Pár napja esténként nyolc órakor az egészségügyieknek tapsol az ország – „Szívünk, testünk!”)

Néha a déli határokról érkező tudósításokat nézve is az az érzésem, oda is elkelne a toborzó. Mert mi lesz, ha még tovább duzzad a kerítéseknél gyülekező agresszív migránstömeg? Mekkora nyomást bír ki a magyar végvársereg?

Sokszor, sok helyütt kellene sereget, mindenre kész, mindenkor bevethető segítőket verbuválni. Ha kell, betegek mellé, ha kell, országhatárokhoz, máskor természeti katasztrófákhoz, árvizekhez, gátakhoz… Ott lenni mindenütt, ahol védeni kell a hont. Egyre inkább erről szól ma a világ. A magyarság sorsa biztosan.

Kell a honvéd, erre akarok kilyukadni mai Mélyszántásomban.

Nem a sorkatonaság visszaállításáról fogok most értekezni – bár ma is vissza-visszatérő vita zajlik, jó-e, hogy megszűnt a sorköteles szolgálat. Annyiban biztosan jobb, hogy hoppon maradt egy jelentős létszámú primitív, olykor szinte szadista altisztcsapat, amely – tisztelet a kivételnek – abban lelte örömét, hogy kiszolgáltatott fiatalok lelkét taposta két esztendőn át. A laktanyában töltött időből csak a kiképzés három hónapjának volt értelme, a többi pocsékba ment. Két esztendő a kaszárnya szögesdrótja mögött, ebből csupán negyedév a katonává gyúrás, a többi egyszerű szívatás, nincs rá jobb szó. Az ifjú férfiember közösségi beilleszkedésének legfontosabb időszakát törte ketté a katonai szolgálat, hiszen a benti lét nagyobbik részé­ben a laktanya hokedlijén ült, unatkozott és – hülyült. Nem, dehogy hiányzik az ordítozó őrmester, a poroszos drill, a sivár masírozás.

A világért sem kell kiölni a fiatalból az egyéniséget – de talán lenne valami más, köztes megoldás is. Mert azért ismerjük el, ez a mostani sápadt civil lét sem az igazi. Nézzük meg a mai, laktanyát nem látott férfiifjúságot! Hogyan festenek a mostani fiúgyerekek, a leendő férfiak? Aki közülük nem fogott valami rendszeres sportfélébe, arra még ránézni is elszomorító. Vézna vagy épp ellenkezőleg, rémesen elhízott legények csoszognak, vánszorognak az utcán a férfias tartás legkisebb jelét se mutatva. Egy pár hónapos általános és emberséges alapkiképzés kellene. De olyan, melynek során a test mellett a lélek is nemesedne. Ahol rendre, fegyelemre, kora reggeli ébresztőre szoktatnák a fiatalságot, miközben egymásrautaltságot, bajtársiasságot is tanulnának. Csupa olyat, amire ezekben a koronavírusos, migránsháborús időkben különösen szüksége van a nemzetnek.

Mi más ez, mint honvédelem?

A múltból meríteni sem haszontalan. P. Kerkai Jenő jezsuita szerzetes, a Katolikus Agrár­ifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete életre hívója 1935-ben ezekkel a jelmondatokkal indította útjára rövid idő alatt hatalmas mozgalommá lett csapatát: „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!” Ez a tömegszervezet karolta fel a hazai cserkészetet, indította be a leventemozgalmat, alapított népfőiskolákat. Vért vitt a Trianon utáni elcsüggedt nemzetbe. Nem véletlen, hogy a világháború után hatalomra kerülő kommunisták azonnal betiltották a mozgalmat – az akkori szokások szerint koncep­ciós vádakkal. A diktatúrára készülődő Rákosiék már a jelmondatoktól megrettentek: hit, kultúra, szellemi erő és fizikai mozgósítás, magyar nemzettudat.

– A vihart sosem hagyhatjuk ki a számításból, az hozzátartozik az élethez – mondta minap a Magyar Nemzetnek Jelenits István atya, a piarista rend pap tanára. Azt is hozzátette: a válság megtanít bennünket az alázatra, a fegyelemre és a felelősségtudatra.

Jobb végszót nem tudok.