Egészségügyi képzettségű önkéntessereget próbál verbuválni a magyar humánminiszter. Nincs könnyű helyzetben szegény, hiszen a koronavírus ellen zajló kemény csatában kizárólag fiatalok és középkorúak vehetnek részt – épp a sebezhető túlkorosok, a hatvanöt éven felüliek jókora állományát kell felváltaniuk majd a „bevonulóknak”. Számokat, adatokat közöl a média: nagy a hiány, szorít a szükség, életek múlhatnak azon, lesz-e elegendő önkéntes. (Pár napja esténként nyolc órakor az egészségügyieknek tapsol az ország – „Szívünk, testünk!”)
Néha a déli határokról érkező tudósításokat nézve is az az érzésem, oda is elkelne a toborzó. Mert mi lesz, ha még tovább duzzad a kerítéseknél gyülekező agresszív migránstömeg? Mekkora nyomást bír ki a magyar végvársereg?
Sokszor, sok helyütt kellene sereget, mindenre kész, mindenkor bevethető segítőket verbuválni. Ha kell, betegek mellé, ha kell, országhatárokhoz, máskor természeti katasztrófákhoz, árvizekhez, gátakhoz… Ott lenni mindenütt, ahol védeni kell a hont. Egyre inkább erről szól ma a világ. A magyarság sorsa biztosan.
Kell a honvéd, erre akarok kilyukadni mai Mélyszántásomban.
Nem a sorkatonaság visszaállításáról fogok most értekezni – bár ma is vissza-visszatérő vita zajlik, jó-e, hogy megszűnt a sorköteles szolgálat. Annyiban biztosan jobb, hogy hoppon maradt egy jelentős létszámú primitív, olykor szinte szadista altisztcsapat, amely – tisztelet a kivételnek – abban lelte örömét, hogy kiszolgáltatott fiatalok lelkét taposta két esztendőn át. A laktanyában töltött időből csak a kiképzés három hónapjának volt értelme, a többi pocsékba ment. Két esztendő a kaszárnya szögesdrótja mögött, ebből csupán negyedév a katonává gyúrás, a többi egyszerű szívatás, nincs rá jobb szó. Az ifjú férfiember közösségi beilleszkedésének legfontosabb időszakát törte ketté a katonai szolgálat, hiszen a benti lét nagyobbik részében a laktanya hokedlijén ült, unatkozott és – hülyült. Nem, dehogy hiányzik az ordítozó őrmester, a poroszos drill, a sivár masírozás.
