Hol, mikor és mi történt? Ez a három rövidke kérdés az újsághír születésének bölcsője – magam is így tanítottam az újságíró iskolában. Ha egy hírben ezekre nincsenek valós válaszok, akkor ál/rém/hírrel van dolgunk.
Szél Bernadett képviselő asszony, – nem csak ő, és nem először az ellenzéki oldalon – azt állítja a 24.hu-n, hogy „ellenőrizte a gyermekotthonok helyzetét, és arra jutott, hogy – dacára a Kásler-minisztérium feltételekkel adott engedélyének, miszerint ki mehetnek a szabadba a gyerekek –, továbbra is be vannak zárva, immár 40 napja.”
A gyermekes édesanya és érzékeny politikus ezzel a kijelentésével a figyelemfelkeltés, a megbotránkoztatás feltételeit máris teljesítette, de mi a helyzet az igazságtartalommal? Milyen otthonokról van szó, hol találhatóak, és mi történt a falaik között? A terjedelmes „kifakadás” egyetlen várost vagy falut, egyetlen konkrét esetet, és egyetlen illetékes vezetőt (beosztottat, esetleg látogatót) nem említ, helyettük az igazmondó Szél a tapasztalataira hivatkozik: „szó sincs kiscsoportos kimozdulásokról, a gyerekek maximum a kis udvarokra mehetnek ki.”
Az első bukfenc! Az udvar nevéből adódik, kint van a szabadban, nem a zárt falak között, de Szél, a fürkész-politikus, ezt másként „tapasztalta”. Maga is érzi ezen a ponton indok-gyengeségét, ezért arra is hivatkozik: „több jelzést kapott az ország gyermekotthonaiból, hogy egyre súlyosabb probléma a gyermekek bezártsága.”
Második bukfenc! Melyik intézményből, mikor és kitől? Akkor most személyesen ellenőrzött és tapasztalt a helyszíneken, vagy az otthonok vezetői, beosztottai önként feladva magukat, arról tájékoztatták, hogy ők bizony beismerik, noha kivihetnék, de nem viszik ki azokat a bestia gyerekeket az udvarra, a szabadba, ott vannak bezárva és kész. De hihetetlen lenne fordítva is, ha Szél dudálna be hozzájuk a maroktelefonján, és azt a választ kapná bármelyik otthon vezetőjétől, igen képviselő asszony, nagyon helyesen, sőt problémaérzékenyen tapintott a lényegre, mi tényleg rácsok mögött tartjuk az állami gondozottakat.
