Nos, ez pontosan így van, de már késő bánat, valamint a veszett fejsze nyele. Még a Káli-medencében is, ahol istenes a helyzet, mondjuk az alföldi falvak nagy részéhez képest. Mert ha csak az elmúlt ötven év építési divathullámait vesszük a Kádár-barokktól a neo-parasztbarokkig, máris elég cifra a kép, és akkor arról nem is szóltunk, hogy eljövendő korok régészei majd azt állapíthatják meg, hogy mindezek után olyan emberek következtek, akik felettébb kedvelték a betont és az üveget. Falvakról beszélünk, ahol sorra jelennek meg az ilyen jellegű épületek, amelyekről aztán ráadásul komoly méltató kritikák jelennek meg, melyek szerint párbeszédet folytatnak (mármint a házak) a tájjal. Miközben éppen az ellenkezője látszik, sajnos már jó messziről. Hogy tudniillik a ház a világ bármely pontján megállná a helyét, csak ott nem, ahol áll. Vannak persze olyan helyek is, többnyire városok persze, ahol az évtizedek alatt felgyülemlett radikális eklektika végül csodálatos módon nem káoszt eredményezett, hanem valamiféle nagyon erős, impulzív hangulatot. Berlin ilyen, például.
Mindez csupán onnan jutott eszembe, hogy a nemzeti parkokról az a tévhit tartja magát makacsul a köztudatban, hogy mindenbe beleszólnak, a kákán is a csomót keresik és egy ablakpárkány miatt is képesek kekeckedni, pokollá téve ezzel az építkező állampolgár életét. Holott pontosan fordítva van, és nagyjából és látszólag mindenki azt csinál, amit akar, a végeredmény pedig valóban kaotikus. És mivel a múltat ledózerolni nem lehet, nem marad más, mint legalább üstökön ragadni a jövőt, hogy ne folytatódhasson benne a múlt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!