Száztizenegy éve vannak a Földön nemzeti parkok. Nem valami kerek évforduló, de számmal leírva jól néz ki, és egyébként is… Ezekben a vészterhes időkben felértékelődhet amúgy is fontos szerepük. Turisztikai szempontból is, hiszen a közeli jövőt fürkészve az lenne az egyik variáns, hogy az óvatosabb magyarok idén a tengeri kalandok helyett belföldön keresgélik majd a pihentető lehetőségeket. Tömegesen. De az már egy másik problémakör.
Európában 1909-ben kezdődött, Svédországban. Ezt megelőzően először az Egyesült Államokban, 1864-ben helyeztek állami védelem alá mindjárt két területet, így alakult ki az azóta is prosperáló Yosemite Nemzeti Park. Az erről szóló rendelkezést maga Abraham Lincoln szignózta. Hat évvel később pedig létrejött a Yellowstone Nemzeti Park. Maci Laci elszabadult. Svédországban aztán rögtön kilenc is megalakult, méghozzá május 24-én, azóta ezen a napon ünnepeljük az európai nemzeti parkok napját. A cél az első pillanattól kezdve világos. A Természetvédelmi Világszövetség meghatározása szerint a nemzeti park olyan terület, amelynek ökológiai egységessége megőrzendő a jelen és a jövő generációi számára, megvédendő mindenfajta mezőgazdasági és ipari hasznosítástól, és amelyen lehetőség nyílik nemcsak tudományos, de oktatási és szabadidős tevékenységek végzésére is.
Frappáns definíció, kár, hogy a valóság gyakran fellazítja ezt a tételt. Előfordulhat például, hogy egy nemzeti park területén bánya üzemel, terménytároló vagy egyéb címszó alatt különös építményeket húznak fel, és a rengeteg drótkerítéstől úgy néz ki a táj, mintha a gazdáik éppen egy korszerű fegyenctelep létrehozásán fáradoznának. A nemzeti parkosok meg néznek, mint ló a dohányban. Ugyanis ők nem hatóság, jogkörük erősen korlátozott. Holott ők azok, akik a legjobban ismerik az adott tájat és annak szellemét, vad-, növény- és vízvilágát, sőt az épített környezetet is.
A Balaton- felvidéki Nemzeti Park területén készül havonta a Káli Híradó nevű újság, Somogyi Győző Kossuth-díjas festőművész szellemi és kézműves terméke, a Káli-medence Környezetvédelmi Társaság lapja. Viszonylag ritka benne a vendégszerző, de a legutóbbi számban éppen akadt egy, Esztány Győző erdélyi építész. Ezt írja: „Az egységes és hagyományos faluképre, utcaképre a legveszélyesebb dolog az idegen formák, anyagok, színek, arányok térhódítása, mindez oly módon, hogy a rend és harmónia helyett diszharmónia vagy káosz termelődik, a különböző épületek között semmiféle kommunikáció, harmónia, egymásra utalás nincsen. Lehet, hogy önmagukban a különböző családi házak megállnák a helyüket, de így egymás mellé, utcaképbe illesztve köszönő viszonyban sincsenek egymással, ezért ez a negatív utcakép visszahat az egyes épületekre.”
