Bombatámadás a szeretet jegyében

Az etnikai kérdés mélységére és a kettős médiamércére világít rá Amerika kínos évfordulója.

An audience member waves an American flag before a speech by U.S. President Donald Trump at the Israeli American Council National Summit in Hollywood, Florida, U.S., December 7, 2019. REUTERS/Loren Elliott - RC2TQD96YXWR Fotó: REUTERS

Szaddám Huszein olyan ember, aki képes gáztámadást intézni a saját népe ellen – summázta a szerinte elképzelhető legnagyobb gonoszságot George W. Bush csaknem két évtizede. Az amerikai elnök 2002-ben már kezdett morálisan megágyazni az iraki inváziónak, azt támasztva alá: Bagdad diktátora megérdemli a büntetést. Azt nem említette, hogy országa semmit nem tett a kurd Halabdzsa elleni, 1988-as támadás megakadályozásáért – noha éppen apja, idősebb George Bush volt akkor az Egyesült Államok alelnöke –, és utóbb sem ítélte el a civilek megölését. Az ifjabb Bush nem elfelejtette ezt – egyszerűen nem képezte a részét az ismereteinek.

2002-ben már több mint másfél évtizede volt annak, hogy egy amerikai város a saját polgárait irtotta rendőrségi helikopterről ledobott plasztikbombával, olyannal, amilyet Vietnamban is használtak. Hat felnőtt és öt gyerek – Tree, Netta, Deleisha, Little Phil és Tomasa – halt meg a támadásban, a legkisebb hétéves volt. Hatvanegy lakóház égett le, 250 ember veszítette el az otthonát, vízágyúkat és könnygázt vetettek be, tízezer töltényt lőttek ki rendőrségi géppisztolyokból. 1996-ban egy polgári perben megítéltek másfél millió dollár kártérítést az egyetlen felnőtt túlélőnek, illetve az áldozatok életben maradt rokonainak. De büntetőeljárásban senkit nem ítéltek el, nemhogy 2002-ig, de a mai napig sem. Még ma is csak terv, hogy a szóban forgó város, a pennsylvaniai Philadelphia kövesse meg hivatalos bocsánatkérésben az áldozatokat és családtagjaikat. Philadelphia a testvéri szeretet városa; ezt jelenti a görög szóösszetétel.

Amerika most a 35. évfordulón emlékezik az 1985 májusában történtekre – írhatnánk, de nem lenne igaz. Az amerikai országos sajtóban ez az ügy senkit nem érdekel. Helyi rádióadók felelevenítik az 1985-ös eseményeket, megemlítve, hogy W. Wilson Goode akkori polgármester a maga nevében már többször bocsánatot kért, a helyi lap, a The Philadelphia Inquirer pedig tegnapi szerkesztőségi cikkében sürgette a történelmi felelősségvállalást, amivel W. Wilson Goode is egyetért.

De országos visszhangnak nem nagyon van nyoma ugyanazokban az órákban, amikor például a The New York Times online felülete fontosnak tartja megemlíteni, hogy öt észak-európai ország kifogásolja a magyar kormánypolitikát. Máshol vannak a hangsúlyok, úgy látszik. A brit The Guardian ellenben nagy cikkben foglalkozik a Philadelphiában történtekkel, W. Wilson Goode véleménycikkét is közölve. Az óceán innenső oldalán valahogy flottabbul megy ez.

Miért a hallgatás? A magyarázat az lehet, hogy az áldozatok senkit nem érdekelnek, politikai hasznot nem lehet nyerni belőlük, az etnikai kérdés pedig mind a mai napig olyan súlyos probléma Amerikában, hogy óriási adagokban kell mérni a politikai korrektséget a féken tartására és a szőnyeg alá söprésére.

Az 1985-ös bombatámadás célpontjai egy radikális fekete felszabadítási csoport, a „vissza a természethez” filozófiáját is valló Move aktivistái voltak. Az áldozatok mindegyike az Africa vezetéknevet viselte, amelyet dacból vettek fel. 1985-re már elmérgesedett a viszony köztük és a városi hatóságok között, összetűzésbe kerültek a rendőrséggel, terrorcsoportnak nyilvánították őket. De nem tudtak mit kezdeni velük. A rendőrség végső gyengeségében dobott rájuk bombát.

A másfél milliós Philadelphiában szinte egypártrendszer van. Demokrata párti W. Wilson Goode, a város első fekete bőrű polgármestere, valamint minden utódja, aki a hatodik legnagyobb amerikai város élén állhatott. Köztük Ed Rendell, aki később a Demokrata Párt országos tanácsának elnöke, illetve Pennsylvania kormányzója is volt, 1985-ben pedig ügyész. Sajnálja, hogy időnként túl szigorú volt a Move tagjaival, és most ő is annak a felhívásnak az aláírói közé tartozik, amely sürgeti a város hivatalos bocsánatkérését. A feketék Philadelphia lakosságának mintegy 40 százalékát alkotják, W. Wilson Goode óta a városnak több fekete bőrű polgármestere is volt. A 17 fős képviselő-testületben jelenleg 14 demokrata és két republikánus tanácsnok ül, egy fő pedig a Dolgozó Családok Pártját képviseli.

1985-ben a republikánus Ronald Reagan állt az Egyesült Á llamok élén. Kalifornia egykori kedélyes kormányzójáról az elején kevesen gondolták volna, hogy a legnagyobb amerikai elnökök sorába emelkedik, de erről gondoskodott a történelem. Három szovjet pártfőtitkár dőlt ki mellőle, a negyedikkel, a világra nyitott Mihail Gorbacsovval szót értett, a berlini Brandenburgi kapunál elmondott beszéde („Gorbacsov úr, bontsa le ezt a falat!”) a világtörténelem része, John F. Kennedy 1963-ban, ugyanott elhangzott szavai­nak („Berlini vagyok”) folytatása.

1989-ben a berliniek maguk döntötték le a falat, Reagan megnyerte a hidegháborút, és az elnöki székbe segítette alelnökét, idősebb George Busht a harmatgyenge Michael Dukakisszal szemben. A demokrata Dukakis az 1988-as kampány alatt pechjére beült egy Abrams harckocsiba, és túlméretezett sisakjából úgy vigyorgott ki, mint gyerek a katonai nyílt napon. Azóta is ezt tartják Amerikában a mindenkori legrosszabb kampányfotónak. A demokratáknak akkoriban nem osztottak lapot az amerikai országos politikában; nemigen kerültek beljebb egy philadelphiai lakónegyed bombázásánál.

Reagan nem Philadelphiát, hanem Líbiát bombázta 1986-ban, az amerikai katonák által is látogatott La Belle nyugat-berlini diszkóban elkövetett merénylet megtorlásaként. Az El Dorado Canyon fedőnevet viselő amerikai légitámadásból nem lett Eldorádó, azonnal voltak következményei – ez esetben elvégre nem senkit nem érdeklő feketékről, hanem világpolitikáról volt szó. Több NATO-tagállam megtagadta Reagantől, hogy használhassa a légterét, a támadást elítélte az ENSZ közgyűlése, Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter lemondta egyesült államokbeli látogatását.

Ramsey Clark demokrata politikus – Lyndon B. Johnson egykori igazságügy-minisztere – provokációként elvállalta a líbiai áldozatok családjainak jogi képviseletét. Az ügyet nem fogadta be az amerikai bíróság.

Mintegy 41 millió fekete – politikailag korrekt elnevezéssel: afroamerikai – él ma a 330 milliós Egyesült Államokban, a lakosság 13 százalékát alkotva. Ha Clarence Thomas, a szövetségi legfelső bíróság egyetlen fekete bőrű tagja – akit a republikánus ­George Bush elnök jelölt még 1991-ben – már nem lesz tagja a testületnek, utódjául is feketét választanak ugyanúgy, ahogy ő is fekete bíró helyére lépett. Eric Holder személyében Barack Obama, az első fekete elnök az első fekete igaz­ságügy-minisztert nevezte ki. Az ilyen lépésekkel sok mindent ki lehet – pro forma – pipálni Amerikában. Majd azzal is, ha a tamil és jamaicai származású Kamala Harris szenátornő lesz esetleg a demokrata oldalon Joe Biden alelnökjelöltje.

Az etnikai kérdés pöccre élesedhet Amerikában. Most egy georgiai fekete férfi, Ahmaud Arbery meggyilkolása borzolja a kedélyeket. Egy fehér exrendőrt és a fiát gyanúsítják. Évente van két-három ilyen nagy horderejű ügy. Senki nem akar olyan zavargásokat, mint amilyenek 1992-ben hetekre sokkolták Los Angelest Rodney King brutális bántalmazása után. De Arbery és King ártatlanok voltak, az Africa-klán tagjai pedig szélsőséges bajkeverők. A halott gyerekeket betudják járulékos kárnak, jobb nem feszegetni az ügyet.