Hivatalosan is magyar nemzeti érték a vallásszabadság

A vallásszabadság törvényének hungarikummá nyilvánítását a Magyar Unitárius Egyház kezdeményezte.

Forrás: https://unitarius.org/

Nagy öröm és boldogság egy magyar unitáriusnak, hogy a Hungarikum Bizottság a 25. jubileumi ülésén meghozott döntésével felvette a Magyar Értéktárba az 1568-ban kinyilvánított vallásszabadság törvényét, beemelve azt a kiemelkedő nemzeti értékek sorába.

Ezt az örömteli eseményt nyugtázva, fontos most feleleveníteni, milyen út vezetett idáig – már csak azért is, mert ez az út még nem ért véget, hanem csak egy fontos állomásához érkezett. A célunk ugyanis nyilvánvalóan az, hogy az unitárius vallás ne csak nemzeti értékké, hanem valódi hungarikummá váljon, méltóan a maga unikálisan magyar státuszához, vagyis ahhoz, hogy ebben a vallásban az egyetlen magyar alapítású vallásunkat tisztelhetjük.

Az unitárius hit magyarságának kinyilvánításához elengedhetetlen volt az az aktus, amelynek értelmében 2012-ben az erdélyi és magyarországi unitárius egyházak egyesültek, s ezzel újra az összmagyar létezésmód természetes állapotába helyeztettek. A trianoni diktátum következményeként feldarabolt egyházszervezet ugyanis ezáltal állította vissza egységét a Kárpát-medencében, mely ma már a Magyar Unitárius Egyházban testesül meg, ezzel az új névalakkal is pontosan kifejezve a több mint 450 éve élő és magyarságot szolgáló egyház viszonyát a nemzeti értékeinkhez.

A májusi döntés talán nem is jöhetett volna létre enélkül: a vallásszabadság törvényének hungarikummá nyilvánítását ugyanis egyházunk kezdeményezte még 2017-ben, amikor ezt a szándékot és annak dokumentációját előterjesztették a Hungarikum Bizottságnak.

A folyamat mostani beéréséig néhány további örvendetes esemény is lezajlott: 2018. február 20-án a magyar Országgyűlés, ötpárti javaslattal, egyhangúan, a vallásszabadság napjává nyilvánította január 13-át, s ezt egészítette ki 2018. március 9-én egy jubileumi konferencia a Parlamentben és a Vigadóban.

A folyamat beérése pedig ezek szerint éppen 2020-ra, a szégyenteljes trianoni diktátum 100. évfordulójára esett – egyfajta spirituális ellensúlyaként annak, amit elfelejteni és elfogadni azóta sem lehetett.

Az 1568-as tordai vallásszabadság törvénye ugyanis az ezeréves magyar nemzet az egyik legnagyobb történelmi büszkesége. Ezt pedig a mi őseink szerezték nemzetünknek, nem pedig mástól vettük át, mint sok más egyebet. Ez magyar szellemi termék, és egyben a reformáció azon unitárius felekezeti törekvése, mely igyekszik visszamenni az eredethez, és csak „tiszta forrásból” merít, a hitnek tiszta jézusi forrásából, mint az unitárius Bartók Béla zenéje, mert ebben van a megújulást biztosító erő. Hiszen ami már zavarossá vált, az nem tápláló és megtartó, csak romboló lehet.

A megtartó erők szolgálatában fontos felhívni a figyelmet arra, hogy mindig is nagy hangsúlyt fektettünk az oktatásra, az iskolák működtetésére. Templom és iskola mindig egymás mellett működött nálunk, vagy éppenséggel egy épületben fejtette ki nemzetszolgáló, az önazonosságunkat tudatosító és építő tevékenységét.

Ebben az építkezésben ilyen, valóban csodás szakasz, s így külön kiemelésre is méltó az 1568-as vallásszabadságot követően Brassai Sámuel erdélyi polihisztor pedagógiai tevékenysége. Az ő nevéhez köthető az 1841-ben végrehajtott unitárius tanügyi reform ugyanis, melyet a korondi zsinat elfogadott és azonnal életbe is léptetett. A latin tanítási nyelv helyett az iskolákban bevezették ennek megfelelően a magyar nyelvet, és Brassai maga is több magyar nyelvű tankönyvet írt a diákok számára, mely addig nem létezett. Bevezette a szakok szerinti tanítást, és állandó nevelésügyi bizottságot hozott létre, szem előtt tartva azokat az unitárius tanításokat is, melyek szerint nem a félelem kell, hogy vezéreljen, hanem a szeretet és az Istenhez való hasonlóság vágya, ezt pedig lélekben és szeretetben tudjuk a legmegfelelőbben kivitelezni itt, a földi, anyagi körülmények között.

Hasonlóan nagy jelentőségű munkásságot fejtett ki a magyar értékek megőrzésével és továbbadásával Kriza János unitárius püspökünk is, aki 1861-ig, halálig az unitárius egyház püspöke volt, s mindemellett neves néprajzkutató, költő, műfordító és a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Az ő nevéhez fűződik a Vadrózsák című székely népköltési szöveggyűjtemény.

Ezt a gyűjtői értékeket megőrző munkát folytatta aztán az unitárius hitet magának tudatosan kiválasztó Bartók Béla neves zeneszerzőnk, aki a népdalok gyűjtésén és hangrögzítésén buzgólkodott.

Bartók Béla éppen erdélyi népdalgyűjtő körútján ismerte meg az unitárius vallást és hitet, amelyet arra is érdemesnek tartott, hogy 1916-ban fiával együtt betérjen a Budapesti Unitárius Egyházközségbe.

A mi körünkben szerzett élményeivel gazdagodva írta egyébként azt, hogy szerinte „a magyarság számára talán a legszomorúbb, hogy az egyetlen magyar alapítású egyház, az Erdélyben a XVI. században született unitárius – amely humanizmusával, a vallásszabadság 1568-ban kimondott törvényesítésével és haladó szellemével kiemelkedő lehetne – állandó szálka volt a többi keresztény felekezet szemében. Ez gyakran ma is tapasztalható. Kis létszámuk miatt igen sokan nem is ismerik őket, és az időnként nyilvánosságra kerülő híradásokat idegenkedve vagy értetlenül fogadják.”

Hogy miért voltunk mi a szálka, s nem a gerenda, arra a mi köreinkben is számos magyarázat született, egészen a modern időkig is.

Ennek okát például abban is megtalálni vélem, hogy az unitárius vallás elsősorban is magyar, így nincsen alávetve semmilyen felsőbb tekintélynek, külső erőnek, mely a lelkek fölött uralkodna, tekintéllyel vezetne. Maga Dávid Ferenc is, miután a külföldön tanult reformációs gondolatokat, eszméket hazahozta Erdélybe, azokat nem egy-az egyben tolmácsolta a magyaroknak, hanem átszabta a magyar lélek sajátosságaira. Ezért is terjedt el olyan gyorsan az unitárius hit még Dávid Ferenc idejében, jött létre több mint ötszáz gyülekezet. Falvak követték Dávid Ferenc hitét templomostól egyetemben. A magyar lélek, a magyar észjárás ugyanis fogékony volt arra, hogy felismerje: micsoda erőt és szellemi függetlenséget jelent számunkra, ha nem külső hatalmi központból irányítanak meg minket, hanem a nemzeti szuverenitás szellemében szervezzük meg hitéletünket.

Ez a függetlenségünk amennyire erőt tudott adni nekünk, ugyanannyira támadásokat is vont maga után viszont. S aki minket támadni akart, nem azt tette kritika tárgyává, ami valóban unikális a létünkben – vagyis nem az őszinte magyarságunkat, külső hatalmi központok irányítását elkerülő önszerveződő erőnket tette kritika tárgyává, hanem hitünknek azt a magától értetődő alapelvét, mely szerint „Egy az Isten”, kérték tőlünk hol támadóan, hol értetlenül újraértelmezni, hitvitákban megmagyaráztatni.

A magunk igazának tudatában az ilyen meddő viták elől lehetőség szerint kitérnünk, de ezzel sok esetben egyfajta szellemi magányba kényszerültünk.

Ez a Bartók Béla által is keserűen felemlegetett szellemi magányunk szerencsére viszont már a múlté – amit a magyar Hungarikum Bizottság döntése is fényesen igazol. Őszintén méltányolva, hogy a vallásszabadság törvényében az Istentől származó belső értékek szorgalmazása, a különböző vallásos felfogások elfogadása, egymás kölcsönös tisztelete mellett ott van a helyi közösségek döntési szabadságának a lehetősége is. Ez az üzenet lehet az, ami Trianon 100 évfordulóján épp nagyon is aktuális gondolatokat fejez ki: akár a ma is áhított önrendelkezés vagy autonómia, akár a vallási és nemzetiségi identitások szabad megjelenése formájában.

A szerző a Budapesti Bartók Béla Unitárius Egyházközség lelkésze