Ilyen ismeretlen tartalmú szó a multikultúra is. Annak idején finn tanárkollégáimmal Tallinnba látogattunk, ahol a szervezők alighanem a multikultúrát akarták megszerettetni velünk, észt és finn tanárokkal, de rajtavesztettek, mert rossz előadót találtak felkérni erre a feladatra. Az észt filozófus azt mesélte el előadása felvezetőjének, hogy amikor először hallotta ezt a szót, hogy multikultúra, akkor próbálta ízlelgetni, gondolkodott rajta, hogy az meg miféle, hogy az tulajdonképpen „sok kultúrát” jelent, de nem jutott dűlőre, hogy mit akarnak ezzel mondani. Aztán egyszer csak meglátott egy boltban a polcon egy gyümölcslés dobozt, amire az volt írva, hogy Vegyeslé. Akkor értette meg, mi az a multikultúra: egy olyan kultúra, aminek semmilyen felismerhető íze nincsen.
Magam egy finn iskolában énektanárként ismerkedhettem meg ezzel a szóval, a multikulturális iskolával a 2010-évek tájékán. (Amikor az 1980-as években odakerültem, akkor nekünk, tanároknak még csak nemzetközieknek, nem pedig multikulturálisoknak kellett lennünk.) A szónak, ha magyarra fordítjuk, azt kellene jelentenie, hogy sokkultúrájú az iskolám, hogy annak diákjai több kultúrában otthonosak. De igaz-e ez?
Az iskolában a finn diákokon kívül ekkor már voltak afgán, bosnyák, szíriai, orosz, ukrán és Afrikából jött fekete iskolások is. Ha igaz lenne a szó, multikulturális, akkor az azt jelentené, hogy ezek az iskolások mind megismerték egymás nyelvét, kultúráját, zenéjét, vallását és gondolkodását: a bosnyák a finnét, az afgán az oroszét, az afrikai a szíriaiét; a szíriai kisdiák pedig most már nagyon szépen tud thaiföldi és afgán énekeket is énekelni, s ha kell, tud thai nyelven is köszönni. Aligha tévedek, ha azt gondolom, fel sem kell tennem a kérdést, hogy így volt-e, lehetséges-e ez.
Annál nagyobb probléma egy énektanárnak, hogy ő miért tanítsa ebben az iskolában a kalevalai énekeket vagy Jean Sibeliusnak a finn–szovjet háború idején szerzett hazafias indulóit. Hiszen ahhoz, hogy ez az induló művészi élménnyé válhasson, mélyen gyökerező finn ethosz szükséges. Ez pedig annyira különlegesen finn élmény, hogy annak meglétét nem feltételezhetjük egy afgán vagy thaiföldi kisdiáktól. S ez fordítva is igaz. Egy afgán ember dalai olyan életérzéseket követelnek meg egy bosnyák diáktól, ami a tanárt lehetetlen feladat elé állítja.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!