Pandémia és szellemünk, lelkünk

A járvány utáni embert jó lenne sokkal jobban kényeztetni. Mentális erőit megőrizni és jókedvét ápolni.

Életkép egy pekingi játszótéren. Megváltozott viszonyok Fotó: Reuters

Jorge Luis Borges gondolata szürreális és kissé fejbe kólint: „Feltehető, hogy egyetlen alany van, ezt az oszthatatlan alanyt a mindenség minden egyes lénye alkotja, s ezek az Istenség szervei és álarcai.” Pedig a meghökkentő, akár szürreális gondolkodást ideje megtanulni. A természettudomány és az űrkutatás már nekikezdett.

Francis Crick, a molekuláris biológia megalapozója írja Az élet mikéntje című könyvé­ben: a világűr határtalansága oly elképesztő, különös és érthetetlen, hogy a költők, az írók miért nem igyekeznek erejüket megfeszítve beépíteni a humán kultúra alapjaiba.

Ez a mulasztás vétek. A zsoltárszerzők legalább megpróbálták elkerülni ezt a mulasztást-vétket: „Midőn a Te egedre tekintek, a Te kezed munkájára, a Holdra és a csillagokra, amelyeket bölcsen elrendeztél, mi az ember, amelyikkel Te mégis törődsz?” A mai humán kultúra költőinek, íróinak azért vétkes a mulasztása, mert rájuk várna új fogalmak, szavak megalkotása, hogy akkor legalább beszélni és gondolkodni tudnánk olyan információkról, amelyekkel a természettudósok már jó ideje foglalkoznak. Mert itt nem kézzelfogható információkról van szó! Találó, új kifejezésekre lenne szükség, sok nyelvújítóra, Kazinczyra.

Visszatérve a pandémia utáni ember szellemi, lelki megújulásához, az első, amit jó lenne föladnia: mérhetetlen gőgjét, kevélységét. Elhitte, elhitették vele, hogy ő a Természet ura. Pedig inkább csak parányi, nyughatatlan lény, maga a nyüzsgedelem, aki a folyók folyásirányát is megváltoztatná, ezt is megpróbálná. Egyenesen nevetséges mérhetetlen önhittsége, ha dölyfös önimádata helyett az idői valóságba helyére tesszük őt: a Föld keletkezését négy és fél milliárd év távolságra tesszük, ez az anyag és energia kora. Három és fél milliárd éve megjelentek a baktériumok, elindult az élők kora, tart millió éveken át az emlősökig és tart ma is. Ha egy hétnek vesszük a négy és fél milliárd évet (Francis Crick nyomán), akkor az utolsó tíz másodpercben (!) jelent meg az embernek mondható ember, és Odüsszeusz fél másodperce még a közelben hajózott. Tíz másodpercre van a tudatosulás kora a barlangrajzoktól Bizáncon át a Covid–19-ig. A tíz másodpercben valahol vannak kis moszatok, azok vagyunk mi. Ott bűzlik a gőgünk. Az Isten szerelmére! Legyünk kicsit alázatosabbak!

Második felszámolandó: burjánzó gonoszságunk. Mentalitásunk csípős, sokszor felvillanyozó az áramütése. Olykor humorunk forrása. Iszonyatosan él, élősködik, terjeng. Figyeljük meg, miket beszélünk, hogyan marcangoljuk szavainkkal a másikat. Tudom, alig vagyunk ennek tudatában. Aki mindennap elolvassa a napilapok valamelyikét, bőven tapasztalja, hogy egyes publikációkban a körmönfont gonoszság a fűszer, sokszor jókat nevetünk az újságírók elvetemült, kegyetlen humorán. Pedig jobb lenne okosan vitatkozni pontos észérvekkel és korrekt tényekkel. Ahogyan az igazabb, tisztább mentalitású politikusok teszik.

A goromba, a mocskos szavakat, a gyűlöletbeszédet, a karaktergyilkosságot egyes közéleti emberek és tollforgatók rászemetelik szellemünkre, lelkünkre. Mert ezek mérgek és szennyek, bár olykor szórakoztatók. Gyanítható, hogy a szemetet szórókat modellnek vélik a Facebook bunkó véleménymondói. Mert ők ugyancsak árasztják a piszkos kifejezéseket és a gyűlölködést. Jogosan is tombolhat bennünk a harag és a düh, ám kultúránkon, ízlésünkön, igényességünkön, önuralmunkon múlik, miképp fejezzük ki ezeket.

Harmadikként kemény önzésünket készültem említeni, ám gyors és különös változást hozott e téren a vírus. Meglepően sokan adakoznak, adományt gyűjtenek, segítenek, jószolgálatok önként jelentkeznek. Mintha a bioszféra immunrendszere feloldott volna valamennyit kemény önzésünkből. Ha ez igaz, és ha az önzetlen odafordulás a másik emberhez később is megmarad, az a legfontosabb belső térre mutat majd utat: az emberi kapcsolatokra.

Mi lehet ennél fontosabb? Értékhorizontunk kitüntetett pontjára lenne jó helyezni kapcsolataink rangját, minőségét, tisztaságát. Figyelhetnénk jobban a régebbi emberekre, akik még komolyan vették a hűséget, az élethosszon át tartó kapcsolatokat és a saját utód sírig tartó szeretetét.

Negyedikként feladhatnánk fogyasztásunk mohóságát. Megszerezni a legdrágább kocsit, az egzotikus utazásokat, a vaskos bankbetétet. A dölyfös, tíz másodperces moszatember így és csak így értelmezi a gyarapodást és a fejlődést. Számára az euroatlanti ember luxusfogyasztása a minta. Vannak gondolkodók, akik szerint ez a minta hamis és máris felbomlóban van, együtt a globalizmusba vetett hittel, a globális kapitalizmus mai rendszerével. Ez utóbbi a Covid–19-cel vívott embermentő küzdelemben kiábrándítóan rosszul szerepelt. A luxusfogyasztók adaptációs készsége eltompult. Elpuhultak. Meglehet, ez a jóléti modell közelgő végét jelenti.

Itthon az értékteremtőnek mondott munka alapozza meg a társadalmat, és meghatározza a jó vagy nem jó anyagi létünket. Kinek hogy. Ez rendben is lenne, de van itt valami megkérdőjelezhető: a legszorgalmasabb, a leglelkiismeretesebb egyéneket beleszoríthatja a kártékony életvezetésbe, az egészség felmorzsolódásába, olykor az önpusztításba. Arra is láthatunk példát, hogy az ember munkamániássá válik, elhanyagol minden mást, családot, szerelmet, gyereknevelést és csőlátóvá lesz: csak a munka! Mintha az drog lenne számára. A pandémia utáni értékteremtő embert jó lenne sokkal jobban kényeztetni. Gondozni testét, lelkét, életerejét. Mentális erőit megőrizni és jókedvét ápolni. Modern munkahelyeken már vannak erre törekvések.

A szerző író, pszichológus