időjárás 2°C Taksony 2022. november 29.
logo

A színházcsinálók diszkrét bája

Galántai Csaba
2020.06.22. 12:00
A színházcsinálók diszkrét bája

A XX. század első évtizedeiben az eszközt célként értelmező, öncélú lázadó, gyakorta propagandacélzatú avantgárd színházi csoportosulások formabontó előadásaikkal csupán részigazságokat közöltek (vagy még azt sem), s éppen az igazság teljességének megismerésére s annak felmutatására való törekvés hiányában torzított, hamis világot láttattak. Az izmusokba ragadt alkotók színpadi próbálkozásai nem lehettek hosszú életűek, mint ahogy a vállaltan politikai indíttatású színházak sem, így a marxista Brechtet népszerűsítő Erwin Piscator baloldali avantgardista politikai színháza sem.

Bár szakmai súlyában nem mérhető Piscator tevékenységéhez Schilling Árpádé, mégis az egy ügyből fakadó színházcsinálók sorában meg kell említenem a nevét, már csak azért is, mert színháza egy szűk körben igen népszerű volt hazánkban mindaddig, amíg Schilling rá nem döbbent arra, hogy ő tulajdonképpen nem is rendező, hanem civil mozgalmi aktivista, provokátor, utcaharcos. Ezen kezdeményezésekben mindenképpen közös vonás az ügyek mentén történő szerveződés, az ideológiai alapon történő megszólalás.

Az erről való gondolkodást indokolttá teszik azok a nyilatkozatok, amelyeket néhány indulattól fűtött, ügyeket szolgáló művészünk követett el a közelmúltban. Foglalkoznunk kell Pintér Béla ama kijelentésével, miszerint „a színház kritikus, ellenzéki, vagy ha nem az, akkor k…rva unalmas és hazug.” (Pintér Béla feltételezhetően nem csak a saját színházát véli ellenzékinek, s ezt tekintsük kiindulópontnak.)

Ennek a fajta torzult gondolkodásnak a gyökerei a rendszerváltoztatás környékére vezethetők vissza. A Kádár-rendszer végével, a demokrácia beköszöntével a színháziak egy része komoly dilemmaként élte meg azt, hogy értelmét vesztették a kódolt üzenetek, nincs mögöttes ügy, ami miatt össze lehetne kacsintani a nézőkkel, mint korábban, hiszen szabadon ki lehet mondani mindent.

Az ellenzéki színházcsinálóknak újra kellett fogalmazniuk magukat, fel kellett rajzolni az újabb ellenségképet, s hozzárendelni a közönségbázist. A saját közönség kialakítása a nézőhöz való viszonyulást is alapjaiban változtatja meg, ami immáron nem merül ki a szimpla összekacsintásban, hiszen a törzsközönség drukkerré, az ügyek beavatottjává válik. Az összetartozás érzetét pedig segíti a közös ellenségkép.

Az ellenzéki színháznak eleve ellenségképre van szüksége ahhoz, hogy működni tudjon. Az ellenzéki színházat mindig valami politikai, ideológiai motiváció hajtja. Ez az ellenzéki színházi alapállás rögeszméi miatt eleve terhelt. Egyetlen igazságot ismernek, a maguk igazságát. S mert egyetlen igazságnak vélik, ezért azt megkérdőjelezhetetlennek tüntetik fel. Pintér ezen az alapon nevez hazugnak minden más színházat. S ezért sajátíthatja ki a mindenkori színházat.

Nem véletlen, hogy Pintér Béla az ellenzéki színház ellenpárjaként nem a kormánypárti színház kifejezést használja, hiszen azzal a maguk helyét is kijelölné a politikai palettán, s el kellene állnia az örök ellenzéki szerepben tetszelgés gondolatától. Pintér Béla logikáját követve, ha a remény színháza hazug, azért, mert nem ellenzéki, akkor ezzel azt is állítja, hogy nincs remény. Márpedig az a színház, amely az embernek sötét jövőt mutat, az embert folyamatosan sárba döngöli, csakis katarzis nélküli lehet. Létezhet színházi előadás katarzis nélkül?

Ha viszont a társadalmi változás lehetőségét tekintik reménysugárnak, s annak bekövetkeztét nagy katarzisként élik meg, akkor a változás után morálisan miként élik meg azt, amiért korábban harcoltak? Most azt kell ellenezni?

Az ellenzéki alapállásról beszélt nem oly rég Nagy Ervin színművész is, kifejtve, hogy a művészet feladata mindig az, hogy megfricskázza a hatalmat meg hogy tükröt tartson a természetnek. Ez utóbbival manapság nagy baj van: hamis a tükör. Mert a tükör előgyártott, prekoncepció alapján készült. Valahányszor belenézünk ebbe a tükörbe, mindig csak azt látjuk, hogy fasiszták, antiszemiták, idegengyűlölők, cigánygyűlölők vagyunk, akik még a homoszexuálisokat is utálják.

Az efféle tükröt elénk tartó, odamondogatós színházcsinálóknak teljesen mindegy, hogy klasszikus vagy mai szerző művét viszik színpadra, mindig ugyanarról a dologról szólnak. Mert ezek a rendezők ügyeket szolgálnak ki. És mert ügyeket szolgálnak ki, nem függetlenek.

Alföldi Róbert tehetséges rendező, aki beleragadt az ügyeibe. Hiába mutatja magát még az övéitől is függetlennek, kötve van az ügyei által. A jelentős művészek mindig túlléptek az egyetemes és örök emberi igazságok felé. Az igazi művész vállalja a megmérettetést a nagy művel, s beleborzong, ha megkapja Hamletet. Az ügyet szolgáló művész nem mer szembesülni önmaga kicsinységével, ezért gyorsan kész koncepciójával ötletvárakat épít maga köré, ő pontosan tudja, mit akar, mert az egóját erősítő ügyet szolgálja.

Buzgalmukat nem jobbító szándék vezérli, noha azt hirdetik, hogy jó ügyek mellé állnak, de csupán ürügyként használják fel azokat a nagy, internacionalista, globalista ügy szolgálatában. S ehhez kellő bátorítást kapnak külföldről. Sajnos kénytelen vagyok feltételezni ezt.

Emlékeztetnék arra az öt évvel ezelőtti esetre, amikor a MITEM alatt nálunk vendégeskedő bécsi Burgtheater színésze a Nemzeti Színházban azzal hálálta meg vendéglátói bizalmát, hogy felolvasott egy, a magyarországi demokráciáért aggódó, kiáltványszerű szöveget. Mert ugye, mi mindenre képes egy átmosott agyú színész?

Nagy Ervintől tudjuk, hogy a színész a krea­tív energiáit nem csupán a színpadi előadás érdekében tudja mozgósítani, azt sok minden másra is tudja használni majd, ha kell. Ami Nagy Ervin a szakmára szégyent hozó, fenyegető megjegyzésében még csak sejtetés, az Schilling Árpád szájából már egyértelmű beszéd: „Kaszát, kapát elő!” (HVG, 2019. december 12.)

Lehet, hogy azért fontos a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) vezetőinek a hatalom megtartása, mert a színész krea­tív energiáival sok mindenre képes és sok mindenre kapható, főleg, ha árnyalt gondolkodásúak érzékenyítik őket a világra? Színházcsinálóink megszólalásait hallgatva és az SZFE vezetőinek május 28-án kelt közleményét olvasva akár erre is következtethetünk. „Egyetemünkön szakmát és a világra érzékeny, árnyalt gondolkodást tanítunk. Meg­győződésünk, hogy a művészeti képzés természeténél fogva kizár mindennemű ideológiát, világnézeti befolyásolást.” Elgondolkodtató, hogy nem értékek mentén határozzák meg oktatásuk lényegét, mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy a „világra érzékeny, árnyalt gondolkodást” tanítják.

Tanítják?! Hogyan is lehet azt tanítani? Nem lehet, hogy a „világra érzékeny, árnyalt gondolkodás” tanítása maga az ideológiai, világnézeti befolyásolás? Miközben hangsúlyozzák az ideológiamentességet, a morálról szót sem ejtenek, pedig a Gothár-eset után ez jogos elvárás lett volna. Valószínűleg úgy gondolják, azzal, hogy a rossz hírű embert eltávolították, bizonyították erkölcsösségüket. De tudjuk, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma, így hát csak arról lehet szó, hogy Gothárt beáldozták. Ez pedig azt jelenti, hogy még közöttük is lehetnek rosszak, erkölcstelenek. Talán ezért szégyelltek az erkölcs nevében nyilatkozni.

A szerző színháztörténész

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.