Egy emlékezés dilemmájáról

A személyes és történelmi szimbolika, az emlékezetpolitika felbecsülhetetlenül fontos dolog.

Budapest, 2019. prilis 12. A Steindl Imre Program ltal kzreadott, a trianoni bkedikttum szzadik vforduljra, a Kossuth tr kzelbe tervezett Nemzeti sszetartozs Emlkhely (rszletnek) ltvnyterve. Az Alkotmny utca Kossuth tr fel es szz mteres szakaszra tervezett emlkm a Steindl Imre-program rszeknt valsul meg. MTI/Steindl Imre Program Fotó: Steindl Imre Program Forrás: MTI

Évfordulók, ünnep- vagy gyásznapok alkalmával sokan valamiféle katartikus élményt várunk, valami egyedülállót: sem korábban nem tapasztaltat, sem később nem tapasztalhatót akarunk megélni. A személyes és történelmi szimbolika, az emlékezetpolitika felbecsülhetetlenül fontos dolog, akár születésnapról, házassági évfordulóról, temetésről vagy állami ünnepről van szó. Készülünk rá, meghívjuk barátainkat, ismerőseinket, családtagjainkat vagy képzeletben összeragasztjuk magunkat nagyobb közösségekkel, gyülekezetünkkel, nemzettársainkkal. Az esetek többségében az emlékezés egyféle kollektív pszichózis is: csoportdinamikát és közösségi kohéziót feltételez, illetve eredményez – azért is emlékezünk, mert rögzíteni akarjuk saját magunknak, hogy valami vagy valaki (akár saját magunk) mások számára is lényeges. Azért emlékezünk általában közösen – otthon, a temetőben vagy a főtéren –, azért gyűlünk össze többen, hogy ne legyünk széjjel.

Igen, ahogy önmagunk dicsérete van annyira fontos, hogy azt nem hagyhatjuk másra, a közös emlékezést sem gyakorolhatjuk egyedül. Megtervezzük az egész jelképrendszerét, előhalásszuk a múltból azokat a tárgyi, zenei vagy egyszerűen csak szóbeli, a fejünkben létező emlékeket, melyek odahozzák, újra átélhetővé teszik azt, ami valaha történt. Az emlékezés, a múlt visszahozatala valamiféle kivételességet is hordoz magában: a paradigma, egy „állandó jel” felmutatását a hétköznapok monoton zakatolásában, a posztmodern nyüzsgő mozdulatlanságában. De az emlékezésnek, pontosabban az arra kijelölt vagy „kiérzett” eseménynek az is tulajdonsága, hogy időleges: bár egész évben vagy egész életünkben tudjuk, hogy egyszer eljön „az a nap”, az sokszor csak egy szempillantásnak tűnik, és fáradtan sóhajtunk fel, „milyen gyorsan vége lett!”. Persze mindvégig tisztában vagyunk vele, ott hömpölyög a tudatalattiban, valahol a mélyben, velünk van mindennap, miután az emlékezés megmutatja magát, kidugja egy percre a fejét a felszínre, el is múlik pontosan, és mi engedjük, hadd menjen. Ha meg is volt a katarzis, sokszor kataton állapotban kapkodunk kezünkkel a levegőbe – és nem fogunk semmit.

Elhagyva június 4-ét, a békediktátum századik évfordulóját, valahogy talán így érzünk most is. Tudtuk, hogy ez a nap is el fog jönni, el kellett hogy jöjjön. Talán ott is volt minden szavunkban, a tusványosi tivornyákon, a közösen áténekelt estékben, a gépkocsik hátuljára ragasztott matricákon, Kárpátalja legkeletibb csücskében, Felsőszinevéren, kiskorunk felvidéki sítáboraiban, a vajdasági templomavatásokon, a pozsonyi vár tövében, de a fiumei nyaralásokon is. Tudtuk, hogy jön, készültünk rá, de nehezen: valahogy mégsem akartuk, hogy elérkezzen. Nem akartuk, hogy valósággá váljon, amitől félünk: hogy már száz hosszú éve történt a civilizációs mázzal leöntött barbárság, és formálisan egy arasznyit sem tudtunk rajta változtatni.

És igen, iszonyatos dilemmák gyötörtek és gyötörnek minket. Emlékezzünk, de hogyan, kinek, mi módon? Egyszerre vibrál a fájdalom, a keserűség és csilingel a józan ész, hogy ha túltoljuk a bringát, csak azoknak teszünk szívességet, akik már száz évvel ezelőtt is a békétlenséget áhították itt, a Kárpát-medencében. Persze lehetetlen keserűség és ökölbe szorított kéz nélkül gondolni Trianonra. Sok keserűségből és ökölbe szorított kezekből pedig düh, harag fakad. Olthatatlan, csillapíthatatlan késztetést érzünk, hogy legalább beleüvölthessük az éterbe: „Nem! Nem! Soha!” A gyász is az emlékezés része: a hiányérzetből táplálkozó fájdalom egyik kifejezési formája. Hiányoznak az elszakított országrészek, hiányzik Kassa, hiányzik Beregszász, hiányzik Kolozsvár, hiányzik Szabadka. Némán üvöltünk hát, mégis azt szeretnénk, hogy „Európa fogja be fülét / s nyögjön a borzalomtól / és őrüljön bele!”.

Úgy érezhetjük, hogy ebbe a gyászba tehetetlenség is vegyül. Egy születésnapon ajándék van, a temetés után legalább halotti tor – múlt csütörtökön mi magunknak csak saját magunkat adhattuk, mást nem. A „tehetetlenség” jelen esetben ugyanakkor adottság is, mi több, józan belátás, sőt reálpolitikai szükségszerűség: hogy tovább fokozzam, túlélésünk záloga. Ha nemes haraggal rohanunk előre és vérkeresztet festünk a határkőre, abból most kézzelfogható jó határon túli nemzettársainknak nem származik. De nem csak nekik nem, nekünk, csonkaországiaknak sem: a jelenlegi európai geopolitikai viszonyok között pontosan az a célja sokaknak – uniós magországoknak, a progresszió határokon átívelő, globalista erőinek –, hogy a közép-európai együttműködés semmi szín alatt ne jöhessen létre. Ha jobban belegondolunk – amellett, hogy szétverjék a szerves egységre épülő történelmi Magyarországot –, ez volt a cél már száz évvel ezelőtt is. A nyugati birodalmaknak, a korábbi és újkori kolonializmusnak korokon átnyúló stratégiai érdeke, hogy velük szemben hatalmi ellenpólus ne képződjék a régióban. Borzalmas ezt átfogni tudatilag, de ma csak úgy tudjuk lerázni Trianon porát, csak úgy tudjuk újra naggyá tenni Magyarországot, ha azokat tesszük érdekeltté a mi sikerességünkben, akiknek Trianon anno siker volt.

Mi tehát a teendő? Hiszen egyfelől ahogy a jó tanács kalács nélkül, úgy az igazság erő nélkül is vajmi keveset ér. A valóságszagú válasz tehát a csendes, de állhatatos nemzetépítés, a Kárpát-medencei gazdasági, kulturális és politikai befolyás erősítése, rosszakaróinknak pedig a szívesség meg nem tevése. De akkor mi marad nekünk, mi lesz a mi emlékezésünkkel?

Nekünk bizony a magyar csoda marad: maga a maradás a csoda. A közhely attól közhely, mert igaz: hányszor pusztulhatott volna már el e nép, mennyin múlt volna, ha észrevétlenül eltűnünk a tatárok, törökök, németek vagy oroszok uralma során? Mégis, mennyi kellett volna, hogy a XVII. század második felére gyakorlatilag négy részre szakadt országból soha többé ne legyen szervezett magyar állam? De lett. Nem lehet megmagyarázni, hogyan – éppen ezért csoda –, de egy nyelvében, szokásaiban és ezer évvel ezelőtt vallásában is minden tekintetben tájidegen, pár százezres törzsszövetség mindent túlélt. És minden áldott nap erre kell igazából emlékeznünk, Dsida Jenővel együtt kell mondanunk mindennap tízszer, százszor, ezerszer: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!” Igen, valójában ez Trianon parancsa: a hazaszeretetnek nem lehet mesterséges határt szabni, az mindenen át és mindenekkel szemben diadalmaskodik. Ne féljünk tehát egyszerre emlékezni és tisztelni a realitásokat: Isten megsegített minket, Isten megsegít minket és Isten meg is fog segíteni minket. Mindörökkön, örökké.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója