Elhagyva június 4-ét, a békediktátum századik évfordulóját, valahogy talán így érzünk most is. Tudtuk, hogy ez a nap is el fog jönni, el kellett hogy jöjjön. Talán ott is volt minden szavunkban, a tusványosi tivornyákon, a közösen áténekelt estékben, a gépkocsik hátuljára ragasztott matricákon, Kárpátalja legkeletibb csücskében, Felsőszinevéren, kiskorunk felvidéki sítáboraiban, a vajdasági templomavatásokon, a pozsonyi vár tövében, de a fiumei nyaralásokon is. Tudtuk, hogy jön, készültünk rá, de nehezen: valahogy mégsem akartuk, hogy elérkezzen. Nem akartuk, hogy valósággá váljon, amitől félünk: hogy már száz hosszú éve történt a civilizációs mázzal leöntött barbárság, és formálisan egy arasznyit sem tudtunk rajta változtatni.
És igen, iszonyatos dilemmák gyötörtek és gyötörnek minket. Emlékezzünk, de hogyan, kinek, mi módon? Egyszerre vibrál a fájdalom, a keserűség és csilingel a józan ész, hogy ha túltoljuk a bringát, csak azoknak teszünk szívességet, akik már száz évvel ezelőtt is a békétlenséget áhították itt, a Kárpát-medencében. Persze lehetetlen keserűség és ökölbe szorított kéz nélkül gondolni Trianonra. Sok keserűségből és ökölbe szorított kezekből pedig düh, harag fakad. Olthatatlan, csillapíthatatlan késztetést érzünk, hogy legalább beleüvölthessük az éterbe: „Nem! Nem! Soha!” A gyász is az emlékezés része: a hiányérzetből táplálkozó fájdalom egyik kifejezési formája. Hiányoznak az elszakított országrészek, hiányzik Kassa, hiányzik Beregszász, hiányzik Kolozsvár, hiányzik Szabadka. Némán üvöltünk hát, mégis azt szeretnénk, hogy „Európa fogja be fülét / s nyögjön a borzalomtól / és őrüljön bele!”.
Úgy érezhetjük, hogy ebbe a gyászba tehetetlenség is vegyül. Egy születésnapon ajándék van, a temetés után legalább halotti tor – múlt csütörtökön mi magunknak csak saját magunkat adhattuk, mást nem. A „tehetetlenség” jelen esetben ugyanakkor adottság is, mi több, józan belátás, sőt reálpolitikai szükségszerűség: hogy tovább fokozzam, túlélésünk záloga. Ha nemes haraggal rohanunk előre és vérkeresztet festünk a határkőre, abból most kézzelfogható jó határon túli nemzettársainknak nem származik. De nem csak nekik nem, nekünk, csonkaországiaknak sem: a jelenlegi európai geopolitikai viszonyok között pontosan az a célja sokaknak – uniós magországoknak, a progresszió határokon átívelő, globalista erőinek –, hogy a közép-európai együttműködés semmi szín alatt ne jöhessen létre. Ha jobban belegondolunk – amellett, hogy szétverjék a szerves egységre épülő történelmi Magyarországot –, ez volt a cél már száz évvel ezelőtt is. A nyugati birodalmaknak, a korábbi és újkori kolonializmusnak korokon átnyúló stratégiai érdeke, hogy velük szemben hatalmi ellenpólus ne képződjék a régióban. Borzalmas ezt átfogni tudatilag, de ma csak úgy tudjuk lerázni Trianon porát, csak úgy tudjuk újra naggyá tenni Magyarországot, ha azokat tesszük érdekeltté a mi sikerességünkben, akiknek Trianon anno siker volt.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!