Így győzhetjük le Trianont

A magyar megmaradásért mindenkinek saját felelőssége elvégezni a rá jutó munkáját.

Emlékmű makettja Sümegen, a Kossuth utcai emlékparkban a békediktátum aláírásának évfordulóján, 2008 Fotó: MTI–Nagy Lajos

Ezt nem panaszként írom, ez nekünk csak természetes. A sirámok kora lejárt, a gondok viszont valódiak. Azokra kell megoldásokat találnunk, ezen kellene elkezdenünk gondolkodni. Csak azért írtam le, hogy lássék: minden körülmény az ellen dolgozott, hogy magyarrá váljak, a szinte kilencvenszázalékos román környezeti nyomás, a magyar iskola létrehozásának folyamatos ellehetetlenítése, a román popkultúra, balkáni giccskultúra egyeduralma és folytathatnám. Mégsem így történt. Trianon századik évfordulóján elgondolkodtam azon, hogy kinek köszönhetem a Trianon feletti győzelmemet. Nem kellett sokáig gondolkodnom, a szüleim jutottak eszembe. Édesapám, aki tanár és iskolaigazgató. Aki több mint harminc éve tanít egy szülővárosomhoz közeli iskolában, egy magyar többségű faluban. Édesapám kijárta, hogy a kétezres évek elején magyar nevet viseljen az iskolája, ami akkor rosszabbul is végződhetett volna a családunknak, és ma sem lenne könnyű elintézni. Sőt. De ő fittyet hányt a kishitűségre, arra, hogy „erre mi szükség van?”, csak tette tovább a dolgát. Szervezkedett, több nemzedéket tanított, nevelt. Erre áldozta a legszebb éveit, szorgalmából, kitartásából mindmáig erőt merítek. Ennél többet nem kell tennünk, ha mindenki megteszi a kötelességét azon a poszton, ahol van. Ha ez lehetséges, akkor mégis mi akadályoz meg bennünket abban, hogy kitartsunk és megmaradjunk?

A száz év pusztítás? A százéves magány? Három emberöltő. Történelmi időben kevés, emberi időben túl sok. Nehézségek, fájdalom, veszteségek.

Voltak részfeltámadásaink, újabb halálaink, de bíznunk kell abban, hogy lesznek újabb feltámadásaink is. Nem kell elcsüggednünk, folytassuk csak a „rebellis türelmet”, ahogy Döbrentei Kornél írta: „Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn, / Te tudod, a türelmünk rebellis türelem, de várakozunk még, emelt fővel, levett kalappal.” Valahogy így kellene. Emelt fővel, levett kalappal. És ahogy Kányádi Sándor mondta: fehér ingben, hogy ne tudják meg, ünnepünk van-e vagy nagy sötét gyász nyom. A protestáló türelem kell, egyszerűen megtenni mindent, amit lehet, hogy majd megtehessük azt, amit kell. Nehogy azt higgyük, hogy ezt rábízhatjuk másokra. Senki sem adhatja frontlógásra a fejét. A magyar megmaradásért mindenkinek el kell végeznie a maga munkáját, a maga kötelességéhez mérten. Faluról falura, városról városra, foggal-körömmel, soha semmiből nem engedni, kis lépésekkel minél többet visszavenni. Egyéni felelősségünkön, egyéni döntéseinken áll vagy bukik az egész. A magyar megmaradásnak nincs semmi különös misztériuma, az csak belőlünk és elhatározásainkból fakadhat.

Győzelem, ha Déván magyar iskolába íratják be a gyereket, és az is, ha egy anyaországi cég úgy dönt, hogy olyan helyen vállalkozik, ahol magyaroknak adhat munkát. Ennyin múlik. A többi szemfényvesztés, és sokszor éppen a hétköznapi tetteket spóroljuk meg magunknak. A tunyaságra és akarattalanságra kellene „Nem! Nem! Soha!”-t mondani, nem Trianonra. Ha ma éppen azzal tehetek a magyarságért, hogy a felvidéki Kecső magyar iskoláját támogatom – amelyet átmeneti létszámhiány miatt a megszűnés fenyegetett –, akkor azt kell tennem. Főleg úgy, hogy az elmúlt években példásan megugrott a születések száma. A Magyar Patrióták Közössége gyűjtést szervezett, megmentették az iskolát. Ennyi az egész. Ezzel máris többet tettek a magyarságért, mint akárhány díszkönyvsorozat vagy antológia, amelyekben nagyon okos emberek elmondják a véleményüket a száz évvel ezelőtti dolgokról és persze a jelenről. A valóság nem látszik a szellemi elefántcsontgettóból. Emlékezni kell, de még inkább tenni, mint elmélkedni.

Mindenkinek személyesen kell legyőznie Trianont, mert senki sem különálló sziget, de minden ember végvár. Ezeket kellene felismernünk, hisz ebből adódik össze a megmaradásunk. És persze abból, hogy lesz-e megtartó kultúránk, amely kérdéseinkre, kétségeinkre magyar válaszokat ad. Ezt tehetjük a magyar jövőért. Talán ideje lenne munkához látnunk, rebellis türelemmel. Innen szép nyerni, hogy a kétszázadik évfordulóról is megemlékezhessünk, megerősödve, nem megtörve.