Az érzékenyítőkurzus új epizódja

Hogyan lesz a pedofíliából liberális modor szerinti „gyermekszeretet”?

Szánthó Miklós
2020. 07. 22. 8:00
COHN-BENDIT, Daniel
Strasbourg, 2013. július 2. Az Európai Parlament által közreadott képen Daniel Cohn-Bendit, az Európai Zöldek francia-német frakcióvezetõje felszólal a Rui Tavares portugál zöldpárti európai parlamenti képviselõ által készített, a jogállamiság magyarországi helyzetérõl szóló jelentésrõl folytatott vitában az Európai Parlament plenáris ülésén Strasbourgban 2013. július 2-án. (MTI/EP/Mathieu Cugnot) Fotó: Mathieu Cugnot
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Nem ma kezdték és nem is fogják holnap abbahagyni. Egyenlőség, tolerancia, a másság elfogadása, sokszínűség, megértés, diszkriminációmentesség – hányszor hallottuk és milyen tempóban ömlik ránk mindenhonnan a kellemdús liberális modor. És figyeljék meg, a következő a pedofília lesz. Nem is „pedofíliának” kell majd hívni, hanem – mondják majd, történelmi és szóetimológiai okokra hivatkozva – „gyermekszeretetnek”.

Azt hiszik, hogy viccelek? Azt hiszik, hogy ez valamiféle, a semmin jajveszékelő hang az éjszakában? Hogy valami túltolt jobbos politikai rock ’n roll? Nem. A hivatalos balliberális politika – még – elítéli a gyermekek kihasználásával, a velük szemben elkövetett szexuális (bűn)cselekményeket, azonban a felszín alatt már megindult a kulturális érzékenyítés, az elkövető „viszontagságai­nak” személyes, már-már együttérzést generáló szintre hozása, az úgynevezett „társadalmasítás”.

Minden gonoszság és baj modern forrása, a ’68-as elmebaj szépen előkészítette ehhez a terepet a szabad szerelem és a szexuális forradalom életmódüzenetével. Talán sokak előtt ismert, de nem árt még egyszer rögzíteni: a haladó munkásőrség-attitűd egyik vezető megtestesítője, Daniel Cohn-Bendit – egy ’75-ben megjelent könyvében úgy fogalmazott: „Többször is előfordult velem, hogy néhány gyerek lehúzta a sliccemet és csiklandozni kezdett. Ha ragaszkodtak hozzá, ugyanúgy simogattam őket”, majd ’85-ben egy tévéinterjúban azt mondta: „Egy gyerek szexualitása abszolút fantasztikus, hogy őszinte legyek. Korábban 4-6 éves gyerekekkel dolgoztam. Amikor egy 5 éves kislány elkezd levetkőztetni, az fantasztikus, egy ­erotikus-mániás játék.” Hozhatnánk elrettentő példaként még a francia kultúrmarxista körökből Michel Foucault-t, Jacques Derrida-t, Jean-Paul Sartre-t vagy a vele nyílt házasságban élő feleségét, ­Simone de Beauvoir-t, akik petíciókat indítottak a pedofilok védelmére – az igazán megdöbbentő nem maga a tény, hogy a pedofília melletti kiállás már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött, hanem hogy a pedofíliát a normalitással összemosókat nem (sem?) sújtotta nyilvános kiközösítés és megvetés. Sőt: Daniel-Cohn Bendit ugye a mai napig magas lóról oktat ki például „demokratikus értékekből” bárkit, aki az útjába kerül.

A „diszkriminált kisebbségek” igazságharcosainak szexuális felszabadulást hirdető ­akciói itthon sem ismeretlenek persze. A pedofília dekriminalizálását követelő minapi Népszava-publicisztikák vagy a Klubrádió­ban a pedofilokat övező össztársadalmi felháborodáson felháborodó ügyvédek hangjai csak apró ideológiai exponensei annak a készülőfélben lévő, illetve részint már folyó átfogó érzékenyítő-hadműveletnek, amelynek célja a pedofilokkal kapcsolatos „társadalmi megértés” előmozdítása. Ahogy történt ez számtalan deviáns viselkedési forma és aberráció esetében, először most is a „szexuális ízlések” viszonylagosságára és a fennkölt, általános emberi egyenlőségre hivatkoznak, hogy összemossák az abnormálist a normálissal és így elfogadásra érdemesnek prezenáltják azt, ami valójában elfogadhatatlan.

Kőszeg Ferenc, a méltán elfeledésre érdemes SZDSZ egykori doyenje, a „neves” Helsinki Bizottság alapító elnöke 2009-ben már azon kesergett, hogy „az új prüdéria, miután a homoszexualitást már nem illik üldöznie, pedofíliát hörögve vesz üldözőbe minden erotikával átszőtt érzelmi kapcsolatot felnőtt és gyerek között”. (Az abnormalitás logikájába illeszkedik, hogy Kőszeg ugyanúgy nagy propagálója a „poliamóriának” nevezett szexuális kommunáknak is.) Révész Sándor újságíró még 2014-ben publikálta A pedofil is ember című írását a Népszabadságban, amelyben szépen leírja, hogy vágyaival küzdő „pedofil embertársainknak a legrosszabb és legnehezebb”, majd 2019-ben ezt még megfejelte a HVG-ben azzal, hogy a „a pedofília nem büntetendő cselekmény” és az érzékenyítés ismert bűvésztrükkjéhez nyúlt: „a pedofilok soha nem élhetik vágyaikat ki anélkül, hogy valami nagyon rosszat tennének éppen vágyuk tárgyával, akibe szerelmesnek érzik magukat. Gondoljunk bele: milyen élethelyzet ez?” Itt már tényleg csak konyakos meggy a habos torta tetején a Magyar Narancs szintén tavalyi érzékenyítő írása, melyben Péter, a pedofil történetén keresztül hozzák közelebb a témát, persze „szakértői véleményekkel” megtámogatva: „számos pszichiáter, kriminológus, szociológus és agykutató szerint érdemes lenne a társadalomnak, a közvéleménynek, nekünk is egy kísérletet tenni arra, hogy túllépjünk a megbélyegző szörnyülködésen, és odafigyeljünk arra, amit a Péterhez hasonló emberek mondanak […] Jó volna kicsit érzékenyíteni a társadalmat.

Mondom, a liberális mámor képlete a maga nemében igen egyszerű, de mégis profi. Igazából bármilyen „elnyomott kisebbség” vagy a „társadalmi konvenciók” miatt tabuként kezelt téma kapcsán felhasználható és élesíthető – ahogy tették ezt a bevándorlók, az abortusz, az eutanázia, a droghasználat, a szexuá­lis „másságok”, a genderügy vagy az újabban BDSM-nek hívott szado-mazochizmus kapcsán is. Először nem premier plánban csinálják, nem tolják bele az arcunkba az igazi szándékot. Nem, először csak fű alatt, suttyomban kezdik el csepegtetni az üzenetet, átcsomagolják, kedvesen, a jó szándékra, egymás kívánságainak kölcsönös megértésére, a személyes élethelyzetre hivatkoznak – igyekeznek egy kis szimpátiát kicsikarni a befogadóból. Relativizálnak. Még nem tagadják, hogy az általuk propagált ügy abnormális jelleggel bírna, csak azt mondják, hogy „ezt ne kezeljük bűnként, ez inkább egy betegség”, vagy igyekeznek kivételes jelleggel felruházni a dolgot, amely része a sokszínűségnek. Az adott szituáció, jelenség „objektív” bemutatását eszközlik a populáris kultúra különböző felületein, először persze csak mellékszálként – gondolom, majd egy következő hollywoodi műalkotásban lesz egy jó fej és vicces pedofil szomszéd is (ahogy egyébként már van a Salma Hayekkel és Alec Baldwinnal forgatott Amit nem akarsz tudni a szüleidről című filmben).

A kerülőutas érzékenyítést követően pedig, amikor eléggé felpuhították a szélesebb társadalmi közegek ingerküszöbét, jön az egyenlőségre és az általános emberi jogokra történő hivatkozás, annak előre megkoreografált táncrendjével együtt. Hiszen ha már valamit átsoroltunk a bűnből a „nem bűn” kategóriájába, akkor „nem bűn” („betegség”, nemi eltévelyedés, speciális indokok szülte élethelyzet) és „nem bűn” (egészség, normalitás) között milyen alapon teszünk különbséget? Egyenlő bánásmód jár mindenkinek, nem szabad diszkriminálni, nem szabad elítélni senkit, ha amit tesz, végül is elfogadott és ő úgy dönt, hogy úgy tesz. Ha megöli a hasában lévő kisbabáját, ha migrál ide-oda, ha a saját neméhez tartozóval akar házasságot kötni, ha genderfluid aszexuálisnak definiáltatja magát – vagy ha azt, amit tesz, úgy fogja fel, hogy ő valójában csak „szereti a gyerekeket”. (Erős idegzetűek és gyomrúak esetleg olvassák el a magyar pedofilhálózatok netes ­bájcsevejeit feltáró, Pokol az Édenkertben című írást a PestiSrácokon.)

Igen, a liberális progresszió totális jellegű: saját, általánosan elfogadottnak beállított dogmái alapján valójában mindent le akar rombolni a világon, ami normális. És igen, ez egy csúszós lejtő: mivel a modern liberalizmus a normalitás tagadása, mindig talál is magának valamilyen „felszabadítandó” csoportot, „kibeszélendő” ügyet, ledöntendő „tabut”. Egy ideig hátráltunk – ez sem volt éppen egészséges –, de ezentúl nem szabad. A pedofília relativizálására, az az iránti érzékenyítésre tett kísérlet legyen az utolsó csepp a pohárban. Ha tetszik, vissza kell érzékenyíteni a társadalmat. A gyermekeinket nem adjuk. Soha.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.