A sötétség, az tűnik állandónak. Merthogy egy izgatott jogvédő (jé, tényleg: a patikusok jogait ki garantálja és egyben szavatolja?) nem tájékozott kellőképpen az európai és az afrikai orvostörténet szerteágazó témakörében, az még hagyján. De legalább megkérdezhette volna orvosát, gyógyszerészét. Némi történelmi ismeret persze nem árt, legalább abban a tárgykörben, amiben utazunk. Mert akkor világossá válna, hogy George Floyd, Isten nyugtassa, nem a legjobb médium a jogokért vívott harcban, bármilyenek is azok. Régen ez azért profibban ment. Például Claudette Colvin volt az első afroamerikai nő, akit 1954-ben letartóztattak azért, mert nem adta át a helyét a buszon, az Egyesült Államokban, Montgomeryben.
Mégis Rosa Parks neve maradt fenn az utókor számára, aki egy évvel később dacolt a diszkriminációval, ugyanígy. Hogy miért? Colvin tizenöt éves volt akkor, szegény családban született, és teherbe ejtette egy idősebb nős férfi. Parks viszont polgárjogi aktivista volt, negyvenöt éves, férjezett, köztiszteletben álló családból származott, szellemi műhelyeket látogatott, befolyásos ügyvédekkel ebédelt, és részt vett a polgárjogi mozgalom stratégiájának megtervezésében. Így aztán a mozgalom vezetői Colvin jellemét nem tartották elég megbízhatónak, az életrajzát pedig elég makulátlannak ahhoz, hogy ő legyen a születőben lévő mozgalom hőse. „Vele nem lett volna elég jó a történet.” (Infó: Jonathan Safran Foer Globális öngyilkosság című könyve.) Parks viszont minden tekintetben megfelelt. Mondom, van ez így néha. Így megy ez, fivéreim és nővéreim.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!