Klánerőszak Franciaországban

Túl kell lépnünk a „mi megmondtuk” cinikusan önigazoló felfogásunkon.

Párizs, 2016. november 4. Rendőrök irányítják az illegális bevándorlók által Párizs 19. kerületében létesített sátortábor felszámolását 2016. november 4-én. A francia hatóságok az előző héten a Calais melletti táborból mintegy hatezer migránst helyeztek el belföldi befogadóállomásokon, sok száz menekült azonban nem élt a lehetőséggel, és helyette francia főváros közterületein szállnak meg. (MTI/EPA/Yoan Valat) Fotó: Yoan Valat

Túl kell lépnünk a „mi megmondtuk” cinikusan önigazoló felfogásunkon, amikor a legutóbbi franciaországi, bevándorló hátterű bandatagok által elkövetett brutális gyilkosság esetét tárgyaljuk. A „megmondtuk” nem fogja meggátolni az ilyen tragikus eseteket megalapozó politikai eszmék terjedését hazánkban, és nem fogja kezelni fiataljaink naiv lelkesedését a polgárpukkasztó forradalmi halandzsa iránt, amit kis lila standjaik mögül terjesztenek igazságszomj-túladagolásban szenvedő egyetemistáink. A bayonne-i buszvezető, Philippe Monguillot ellen néhány hete elkövetett barbár gyilkosságra utalok, amely megrázta a már elfásult és az iszlamista erőszak mindennaposságába beletörődött francia közvéleményt is.

Július 5-én a francia város egyik buszjáratán a sofőr megkért néhány huszonéves fiatalt, hogy vegyék fel a járvány ­miatt szükséges maszkot és mutassák meg a jegyeiket. Erre a csoport két tagja ütni, rúgni kezdte az 58 éves buszvezetőt, aki a bántalmazás következtében életét vesztette. Annak ellenére, hogy az elkövetőket hamar kézre kerítették, a francia média eleinte fülsiketítően hallgatott a gyilkosok etnikai vagy vallási profiljáról, amiből a közvélemény igen hamar kikövetkeztette, hogy migráns hátterű bandáról volt szó.

Ezzel kapcsolatban jelent meg három nappal az incidenst követően egy cikk a Le Figaróban, amely kitűnően elemzi az elkövetők hideg logikáját. A cikk Maurice Berger gyermekpszichiáter kutatásai mentén próbálja elemezni a bayonne-i gyilkosságot. Szerinte az ilyen erőszak annak a jelenségnek a kifejeződése, hogy egyes közösségek a saját klánjuk törvényeit kényszerítik környezetükre, az őket körülvevő társadalmat pedig egyfajta törzsi logika szerint értelmezik. A multikulturalizmus ideológiájának térnyerésével a klánszellemmel járó erőszak is Nyugat-Európa mindennapjainak részévé vált. Ez az erőszak a már Franciaországban is honos csoportoknál szerves része egy bizonyos önbizonyítási folyamatnak, amivel a fiatalok a klán hierarchiájában elfoglalt helyüket hivatottak kiérdemelni. Ehhez már nem elég a lökdösődés vagy ütés, ezzel nem tudnak maguknak tiszteletet kiharcolni a csoportjukban. A franciaországi fiatalok közt használatossá vált a „ramollir”, vagyis lágyítás szó, ami azt jelenti, hogy a kiszemelt áldozat fejét kell célzottan rúgni, amíg az eszméletét veszti. Annak persze ők is tudatában vannak, hogy ez halálhoz vezethet, de bizonyos kerületekben ez is a férfiasság bizonyításának egyik módja.

A paralel társadalmakhoz jellemzően a klánidentitással rendelkező ifjúság ellenáll minden törvénynek vagy szabályzatnak, és szinte kötelezően agresszív bármiféle autoritást képviselő személlyel szemben. Képtelenek felfogni a személyes felelősség fogalmát vagy a következmények elvét, és az önkontroll nem szerepel mentális eszköztárukban. Szocializálódni nem képesek, inkább olyanok, mint egy kibiztosított gránát, úgy a környezetük számára, mint azok iránt, akikkel véletlenszerűen kerülnek kapcsolatba.

Számukra minden új találkozás egy potenciális erőszakos konfrontáció forrása lehet, mert ezek az individuumok képtelenek bizonyos határok felismerésére vagy helyzetek racionalizálására. Ugyanabból az okból kifolyólag, amiért ezek az egyének képtelenek a személyes autonómiára, képtelenek arra is, hogy egy másik emberhez az egyenlőség jegyében kapcsolódjanak. Tehát számukra minden interakció egy potenciális konfrontáció, ahol vagy dominálniuk kell, vagy alávetni magukat másoknak. Ez a hiperférfiasság megakadályoz bárminemű kölcsönösségen alapuló kapcsolatot a másikkal. A másik számukra vagy önmaguk énjének egyfajta folytatása vagy pedig veszélyforrás. A kapcsolatfelvételre, dialógusra nincs lehetőség, mert ha a másik erősebbnek bizonyul, akkor megaláztatnak, ha pedig gyengébbnek, akkor nekik kell a másik félt megalázniuk.

Ezek az egyének képtelenek felfogni a közintézmények logikáját, vagy hogy mi az a politikai társadalom. Nem értik, hogy az intézmények hogyan állnak az emberek szolgálatában, hogy egy szervezet miképp működhet közösen elfogadott alapelvek mentén egy adott célért, amely kollektív érdekeit képviseli. Számukra például a rendőrség nem egy intézmény, amely a népet szolgálja, hanem ők is csak egy csoport férfi, egy rivális klán. Ezért érzik teljesen indokoltnak őket rendszeresen megtámadni, ha a csoportjuk érdekeivel konfliktusba keverednek. Ezzel kapcsolatban a tanulmány írója felszólal amellett, hogy a közrend visszaállítását előnyben kell részesíteni a diszkrimináció elleni divatos harccal szemben, az első ugyanis az utóbbi feltétele. Ha a francia kormány ezt nem képes megérteni, akkor a polgárok egyre nagyobb kiszolgáltatottságban fognak élni, mert az erőszak egyre jobban elharapódzik a társadalomban, ha ennek lángjait a hatalmon levők önteltsége is szítja.

Nyugaton már ebben is előbbre vannak kis hazánknál: a politikailag radikalizált bevándorló bandák szolgáltatják azt az erőszakot, ami a baloldal hazugságainak érvényesítéséhez szükséges. Nálunk még csak a kis lila standjaik mögött álló, arcra fagyott mosolyú egyetemisták szolgáltatják az ideológiai „ramollirt”, de minden oldal előtt világos, hogy egyetlen elvesztett választás választ el minket attól, hogy a másik alkotóelem is megjelenjen, mégpedig visszafordíthatatlanul.

A szerző teológus, publicista