Százéves a trianoni nemzeti trauma

1920 is nagy gond, fájó seb, de ami alig megbocsátható, az az, ami utána következett.

Fotó: Sóki Tamás

A mértékadó szakemberek között többé-kevésbé egyetértés van abban, hogy a hazánkat szétdaraboló trianoni döntést nem lehet egyetlen okkal magyarázni. Szomszédainkkal nemcsak és nem is elsősorban a száz éve történteket kell rendeznünk, hanem elsősorban azt, ami az utolsó száz év alatt történt, sőt ami történik ma is. A háború után a győztesek ugyanis nemcsak területet és vagyont kaptak, hanem embereket is, közöttük három és fél millió magyart. Féligazság (ami mindig hazugság) a felszólítás, hogy ne a régi dolgokon rágódjunk, és a múlt helyett nézzünk a jövőbe. Magyarként nemcsak azért nem „dolgoztuk fel” a trianoni traumát, mert negyven évig nem lehetett beszélni róla, hanem azért sem, mert maga a trauma nem csupán egyszeri határrendezés, hanem egy ma is köztünk élő folyamat. Idegborzolás. Megalázás. Lelki népirtás. Nem az a csoda, hogy a három és fél millió elcsatolt magyarból csak kevesen maradtak meg a szülőföldjükön, hanem az, hogy egyáltalán van még határon túli magyarság.

Trianon élő keservét nálam sokkal hitelesebben leírta Herdics György címzetes apát a Remény című szlovákiai folyóiratban. Jó lenne, ha írását minden anyaországi magyar ismerné, különösen azok, akik nem érthetik, hogy miért törődünk az elszakított nemzetrészekkel.

Mi tehát Trianon?

„Amikor az elárusítónő azt mondja egy magyar többségű városban, hogy beszéljek szlovákul – ez Trianon. Amikor valaki azt mondja, hogy téged kedvellek, holott magyar vagy, de a magyarokat egyébként nem szeretem – ez Trianon. Amikor a pap az úgynevezett magyar misén szlovákul prédikál, s a hívek azt mondják, milyen kedves, legalább valamit mond magyarul – ez Trianon. Amikor a magyar nemzetiségű pap mindenáron bizonyítani akarja a püspök előtt, hogy valójában mindenkinek mindene lett, így nemzetisége sincs – ez Trianon. Amikor egy katolikus hetilap nem kap támogatást azért, mert magyar nyelvű – ez Trianon. Amikor az orvos a beteget románul kérdezi, aki magyarul válaszol, a gyógyítás mestere pedig méltatlankodik – ez Trianon. Amikor valaki, aki egy szót sem tud a nyelvünkön, de azt mondja, hogy a nagyszülei magyarok voltak – ez Trianon. Amikor nem kell a magyar iskola, mert államnyelven majd jobban boldogul a gyerek – ez Trianon. Amikor kisebbség vagyunk mindenütt, a társadalomban, az egyházban – ez Trianon.

Trianon mindenütt. Köztünk. Bennünk. Trianon – békeparancs. Szitokszó. Száz év: kitaszítottság, megbélyegzettség, hontalanság. És száz év reménység. „Megfogyva bár, de törve nem…” Száz év. Elszakítva egymástól, de nem elszakadva Istentől. Ki tudja, mi lesz itt újabb száz év múlva? Ki tudja?! Múlik-e valamin? Valakin? Múlik-e rajtunk is? Igen, itt élned, halnod kell.”

Értelmetlen a múlton rágódni, és hamis a megbocsátás és bocsánatkérés is, amíg nincs emberhez méltó élete mindenkinek, aki itt él Európa közepén. 1920 is nagy gond, fájó seb, de ami alig megbocsátható, az az, ami utána következett. A Kárpát-medence poszt-Trianon-szindrómában szenved. A remény, ami Herdics apát úr írásában szerepel, pedig az, hogy ez a szindróma gyógyítható. Gyógyítani Budapest mellett főleg Pozsonyban, Kijevben, Bukarestben, Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában és igen, még Bécsben is kell. Kellene.

A szerző a Charta XXI Megbékélési Mozgalom létrehívója