A hatalomnélküliség illúziója

A liberalizmus azon kísérlete, hogy az ember ember felett gyakorolt hatalmát a törvények uralmával helyettesítse, az emberiség egyik legnagyobb kudarca.

Madrid, 2019. július 23. Pedro Sánchez szocialista ügyvezető spanyol miniszterelnök a madridi parlament üléstermében a kormányfőválasztási folyamat második napján, 2019. július 23-án, a Sánchez programbeszédéről szóló vita utáni első szavazás előtt. Amennyiben az abszolút többség, vagyis a 350 fős törvényhozásban több mint 176 képviselő nem támogatja a jelöltet, 48 órával később még egyszer szavaznak, ekkor már az egyszerű többség is elegendő a kormányfővé választáshoz. Az áprilisi választások után a győztes szocialisták több alkalommal is egyeztettek a legnagyobb ellenzéki pártokkal, de a konzervatív Néppárt (PP) és az Állampolgárok (Ciudadanos) nevű liberális középpárt is visszautasította, hogy akár csak tartózkodással is hatalomra segítse Pedro Sánchezt. MTI/AP/Manu Fernandez Fotó: Manu Fernandez

A hatalom fogalmához az elmúlt kétszáz évben számtalan negatív jelző, kontextus tapadt. Tulajdonképpen a társadalomtudomány II. világháború utáni fejlődése nem más, mint az ember ember feletti hatalmának szörnyűségeit bemutató rémtörténet. Pedig kevés ostobább dolog van, mint negatív vagy pozitív jelzőkkel látni el olyan fogalmat, amely az emberi cselekvések egyikeként létünk alapvető attribútuma. A liberalizmus azon kísérlete, hogy az ember ember felett gyakorolt hatalmát a törvények uralmával helyettesítse, az emberiség egyik legnagyobb kudarca, de ezt még nem ismertük be. Az a hit, hogy a jogrendszer képes az emberi valóság teljes leírására és így annak uralására, oda vezetett, hogy a jogrendszert elfoglaló liberális politikai elit teljes egészében felmentette magát a döntései következményeivel kapcsolatos felelősség alól.

A XX. század két legfőbb diktátora, Sztálin és Hitler elképesztő személyes hatalommal rendelkezett. Mindkettő katasztrófába vezette az országát, Hitler kis híján a világot is. 1945 után a világ azt az egyébként helyes következtetést vonta le a történtekből, hogy a személyes hatalmat a nyugati civilizációban a lehető legjobban korlátozni kell. De ez a folyamat gyakorlatilag azonnal abba az irányba fordult, hogy a hatalmat általában kell korlátozni. A hatalomtól megvonták azt a jogot, hogy a fennállót védelmezze, helyette az lett a feladata, hogy a leghangosabban követelődző kisebbségek igényeit kielégítse a közakaratra hivatkozva. A hatalom döntései már sokkal régebben nem racionálisak, mint gondoltuk, hanem egy torz társadalommérnökösködést szolgálnak. Legújabban már az a hatalom feladata a nyugati társadalmakban (a kormányzás helyett), hogy etikai problémákat kutasson fel és azok ideo­logikus megoldását ráerőltesse a társadalomra. A törvények pedig az ideológia kifejezőivé váltak, nem jogalkalmazás történik, hanem a legbrutálisabb ideológiaszolgáltatás zajlik jogállami címszó alatt.

A mindenkori államhatalom célrendszerét ideológiailag szétbombázták, nyugaton már az állam, az alkotmány védelme sem a feladata, csak az, hogy egy nagyon szűk kisebbség sikerre vitt ideológiai-vallási programját kielégítse. Ráadásul már a demokráciát is hatalmi eszköznek tekintik, ezért demokráciaellenesebbek a liberálisok a működő és bejáratott demokráciában, mert az liberalizmus következményeitől megriadó emberek egyre kevésbé szavaznak rájuk.

Az észak-atlanti civilizáció magállamait már csak a tehetetlenségi erő viszi előre, de most van az a pillanat, amikor civilizációs ellenségei (az iszlám és Kína) kezdik észrevenni, hogy a fehér ember államainak már nem célja sem a túlélés, sem a kulturális és biológiai fennmaradás.

A nyílt társadalom projekt, amelyben ez az ideológiai téveszme a legjobban kifejeződik, mindig is a hagyományos értelemben vett hatalom legnagyobb ellenségeként határozta meg magát. Az államot és a kormányt mindig is minden eszközzel gyengíteni akarta és feladatait szét akarja osztani mindenféle „civil” szervezetek között. Vagyis végül az állam a „spontán szerveződő” mindenféle formálisan állampolgárinak tűnő kezdeményezések hatása alá kerül teljes egészében, és azok megvalósítását a törvény és az államszervezet segítségével kényszeríti ki. Tulajdonképpen ez nem más, mint egy permanens forradalom intézményesítése, egy, és csak egy ideológia megvalósításának eszköze. Az államhatalom látszólag elenyészik, a döntések társadalmasításra kerülnek (mint nyilván végül a javak is, ahogy szokták), és eljő a végtelen boldogság és béke kora, a forradalom katarzisa után természetesen.

A nyílt társadalom programja azonban csak a régi hatalom lerombolásának a technológiája, a győzelme utáni társadalomszervezési feladatokra csak propagandisztikus javaslatai vannak. Ennek két teljesen különböző oka van. Egyrészt az intellektuális látszat ellenére a liberálisok mindig rendkívül ostobák, szellemi értelemben csak ennyire képesek. Arról nem is beszélve, hogy nem is lehet elképzelni egy olyan programot, amelyben egy országban vagy egy teljes civilizációban minden addigi hagyományt, szokást lecserél egy mesterségesre, sőt a genetikai-biológiai hagyományokat is megpróbálja felülírni. A nyílt társadalom posztevolúciós ideológia, az evolúciót is teljesen uralni akarja, alá akarja vetni a saját etikájának.

Másrészt természetesen az ideológia mögött olyan emberek állnak, akik a hatalom formális, teljes dehumanizálása után a háttérből akarnak majd uralkodni. Az emberiség, a nyugati civilizáció elképesztően gyorsan felejt, fontos tapasztalatokat hagytunk elenyészni, amikor kitöröltük a kánonból az ötvenes-hatvanas évek vitáját a rejtett hatalomról. Az mindig nyilvánvaló volt, hogy a hatalom meghekkelhető, a király szeretője, a politikus kampányát finanszírozó tőkés vagy egy, a tagjait pozícióba juttató titkos társaság komoly befolyást szerezhet. Ahogy az államapparátus elfoglalása is legyűrheti a nép által szabadon választott kormányt.

A tömegmédia kialakulásával, már a kereskedelmi televíziózás tombolásakor nyilvánvaló lett, hogy eldönthetetlenné vált, ki irányít kit. A nagyon nyilvánvaló dolgok azonban letagadhatatlannak tűntek a legutóbbi időkig. A közbiztonság, az életszínvonal, a gazdaság állapota, a mindennapok alapvető élhetősége, a hétköznapi szabadság állapota, legalábbis idáig úgy tűnt, hogy nem kétségbevonható elemei a valóságnak, a hatalom hivatkozhat rájuk fennmaradásának indokaként.

Számtalan sikeres és népszerű kormány bizonyította, hogy a demokrácia működőképes, akkor is, ha sokszor jó kormányokat rosszabbak követnek. A kormányzat leválthatósága, ideológiai értelemben is, egészen a legutóbbi időkig a demokratikusnak nevezett rendszerek alapvető sajátja volt. De az elmúlt évtizedekben annyi új és rejtőzködő hatalmi tényező jelent meg, amely példátlan az emberi történelemben. A nyílt társadalom projekt azért veszélyes, mert mindenki számára vonzó, aki a szabadon választott kormányok helyébe akar lépni. Sorosék nagy felismerése, hogy az embereket igazából csak a látható hatalmi struktúrák és a célpontként kijelölt vezetők ellen lehet fellázítani, mert az irántuk érzett gyűlöletben egyszerre van jelen az ideológiai cél és minden személyes rossz életérzés.

Tipikus példája ennek az elnöki hatalom erodálódása Amerikában. Az elnök, a szenátus és a képviselőház, valamint a jogrendszer és a szövetségi államok közötti rendszerszerű harcba a nagyvállalatok és a bankok már 150 éve bekapcsolódtak, de a teljes emberek közötti kommunikációt uraló nagyvállalatok és az azok vezetését elfoglaló ultraliberális csoportok már az ezredforduló után végzetesen meggyengítették az elnöki hatalmat, függetlenül attól, hogy Barack Obama demokrata elnök volt. Ha 2016-ban Hillary Clinton nyer, a liberális fősodor nyilván az elnöki hatalom időleges megerősítésében lett volna érdekelt, mert az még Obamáénál is sokkal szélsőségesebb társadalommérnöki program végrehajtásában is partner lett volna. De Donald Trump győzelmével az elnöki és az ahhoz kapcsolódó egyéb végrehajtó hatalmi jogosítványok és eszközök végletes meggyengítése állt érdekükben. Ez ma a nyugati civilizáció fő ideológiai irányvonala, az állami, és különösen az erős személyiségekhez kapcsolódó hatalom meggyengítése. Sem a stabilitás, sem a biztonság, sem a jólét sem érték többé.

A liberálisok ebben az esetben sem veszik észre a nyilvánvalót, azt, hogy a legitim hatalom hiánya nem eredményez szabadságot, és azt, hogy azért működik még bármi is társadalmi értelemben nyugaton, mert az azokat megalapozó hagyományokat, értékeket, viselkedési mintákat még nem sikerült elpusztítani. Az elmúlt harminc év liberális társadalommérnöki tevékenysége még semmit sem hozott létre, szabadságot bizonyosan nem. A most „teremtődő” romokon évszázadokig tart majd újra felépíteni valamit, aminek persze semmi köze sem lesz az eddig létező európai kultúrákhoz, a mi világunkhoz. Pedig ez az egyik legjobb világ volt, amit az ember valaha teremtett magának. A liberálisok tehát nyomort és szenvedést ígérnek, egy hosszú interregnumot a ma élő embereknek és az utánuk jövő generációknak.

A szerző szociológus