Kik támadják a múltunkat?

Az archeogenetika tudományával közelebb lehet jutni a honfoglalók eredetének kérdéseihez.

Budapest, 2015. április 12. A Millenniumi emlékmû avagy Ezredévi emlékmû központi szoboregyüttese, a 7 vezér lovas szobra a városligeti Hõsök terén. Árpád, Elõd, Huba, Tas (b-j) vezérek szobra Zala György szobrászmûvész alkotása. MTVA/Bizományosi: Faludi Imre *************************** Kedves Felhasználó! Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítõje vállalja a felelõsséget. Fotó: Faludi Imre

A magyar őstörténet több mint fél évszázados kutatása során is a „merjünk csak kicsik lenni” vezérlőelve irányított, természettudományos módszerekkel például ­egyszerűen nem lehetett vizsgálódni, „mivel nincs is mit” – mondták ellenvetést nem tűrően a szocia­lista akadémikusok. Bálint Csanád régész, aki az Aczél György-féle istállóban pallérozódott és Bóna István tanítványa, még 2005-ben is azt mondta, hogy „azért nincs magyar őstörténet-kutatás, mert nincs magyar őstörténet. Csak Bizánc van, ahonnan mindent átvettünk.”

Viszont a magyar genetikusok – akár a magyar közvélemény – nem hagyták magukat, és addig rakosgatták egzakt eredményeiket és kérdéseiket az asztalra, amíg elérték azt a „kritikus szintet”, ahonnan a sikereket a tudomány világából kiátkozással fenyegető posztszocialista, balliberális megmondóemberek már nem merik többé az asztal alá söpörni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne próbálkozzanak vele, különösen most, amikor a Kásler Miklós vezette nemzetközi szakembergárda munkássága áttörést hozott az Árpád-házi királyok, vagyis a Turul-dinasztia genetikai azonosítására irányuló kutatási eredményeivel.

Törésvonalakat akarnak láttatni

A bukott áltudós ideológia kövületei és azok fiatal szószólói azonban még a vitán felül álló DNS-bizonyítékokkal is képesek szembemenni, legutóbb például Mende Balázs történész (paleoantropológus) tett így, aki a Horn-érában került az akadémiára, és aki mára egy minden tudományágban otthonosan mozgó polihisztorként nyilatkozgat. Legutóbb például a Magyar Narancsban jelent meg vele egy igazán hosszú, nagy ívűnek szánt, de a végére mégis sekélyesre sikeredett interjú, amelynek már a címe is rögtön Kásler Miklós interpretátori szerepvállalását igyekszik kritika tárgyává tenni, mi több, a cikket jegyző társszerzők között is (nem létező) törésvonalakat láttatni: „A cikk társszerzőit is sokkolhatta.”

Beszédes, hogy a cím alapjául szolgáló interjúrészlet magában az interjúban még úgy szerepel, hogy Mende Balázs – saját állítása szerint – „azt hiszi”, hogy Kásler állítólag „félrevezető” interpretációja a cikk szerzőit is „sokkolhatta”. Ebből lett aztán a Magyar Narancs harsogó és az őstörténeti kutatások friss eredményeit azonnal lejáratni igyekvő címe – amelyben már nyoma sincs annak, hogy erről a konfliktusról csak Mende Balázs „hiszi” azt, hogy létezik. Ennyit arról, hogy a Magyar Narancs az archeogenetikai eredményekre lenne kíváncsi, s nem feszültséget akarna szítani, kishitűséget akarna ébreszteni.

Kicsoda hát valójában Mende Balázs, aki azonnal társul szegődik ehhez az akció­hoz? Jelenleg az Eötvös Loránd Kutatóhálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársa, az Archeogenetikai Laboratórium vezetője. Ő is azok egyike, akik éppen azért kapják a fizetésüket a mai napig, hogy az őstörténet-kutatásban eredményeket mutassanak fel. Ebbéli megbízatásuk és felelősségük kezdete még 2003-ra nyúlik vissza, amikor a Medgyessy–Gyurcsány-érában a Magyar Tudományos Akadémia vezetése a frissen alapított archeogenetikai laborató­riuma élére Mende Balázst és Bálint Csanádot választotta, azaz egy régészt meg egy paleoantropológust. Egy molekuláris genetikai labor élére. (Azaz már önmagában a döntés is inkább politikainak, mintsem szakmainak látszik.) Ráadásul ez a döntés azzal járt, hogy az addig jól működő – Raskó István professzor vezetésével felépített – szegedi labort könyörtelenül kivéreztették, ugyanis minden forrást a szakmaiatlan alapokon összeállított, de új csapathoz irányítottak.

Itt nincsenek hun sírok?

Esetünkben a két dudás jól megfért egy csárdában, hiszen a Szegeden sikeresen elindított archeogenetikai kutatások eredményei ingyen hullottak az ölükbe, s nekik csak jó pénzért sikeresen folytatni kellett volna ezeknek az eredményeknek a feldolgozását. Ehelyett azonban közösen és hangosan azt klarinétozzák minden nyilvános fórum közönségének a fülébe, hogy az archeogenetika tulajdonképpen nem jó semmire. Tudatos és kényelmes hozzáállásukkal igyekeznek lecsillapítani a nemzeti érzelmű tudósok és közvélemény szólamait a mai napig. Azóta mondogatják is róluk, hogy a magyar archeo­genetikai kutatás legnagyobb kerékkötői, ráadásul hivatalból. A Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetett és az Aczél-féle tiltott, támogatott, tűrt szocialista tudományos, illetve kulturális emlőkön nevelkedett Bóna István professzor már ötven éve megmondta, hogy „itt nincsenek hun sírok, tehát nincs mit kutatni”. Akkor úgy volt – és ez a jelek szerint a mai napig így maradt. Ebbe holmi archeogenetikai kutatások nem zavarhatnak bele!

Bóna István egyik tanítványa volt Bálint Csanád is, aki például 2008-ban a következő szakmai véleménnyel jellemezte saját munkáját, az őstörténet kutatását: „Az említettek tudatában és azok iránt érzett felelősséggel kezdem a jelen beszámolónkat két bejelentéssel: a genetika segítségével sem fejtettük meg a magyar eredetkérdést, és az nem is fejthető meg.” Abban azért talán egyet lehet érteni, hogy nehéz lehet úgy kutatni, hogy aki foglalkozik vele, az sem bízik saját munkájának eredményeiben, sőt mindenki mást is lebeszél arról, hogy ezt másképp gondolja.

Hadüzenet a tabugyárnak

Mende Balázs, a tanítványa is ezt a logikát követi, amikor azt mondja, nem lehet a hun-magyar kapcsolatot vizsgálni, mert nincsenek hun sírok, csak germán, szarmata meg gót sírok. Európai hunok igenis fellelhetők. Az pedig, hogy 4500 év olyan távlat, amit nem érdemes vizsgálni, szintén orbitális butaság, de időhúzásra alkalmas. Végül Bálint Csanád – elsősorban a germán sírok kutatásának erőltetésével, ezért pedig újabb német anyagi támogatások remé­nyében – még áldást is kér kutatótevékenységükre: „Jó lenne, ha a magyar etnogenezis és honfoglaláskor iránti nagy társadalmi érdeklődés számolna a körülményekkel, ami által növekednék a múlt iránti tisztelet, egyszersmind a tudomány mibenlétének és a tudósok teljesítményének reális értékelése.” (Magyar Tudomány 2008/10.)

Nos, ebben az egyértelmű politikai és szakmai ellenszélben döntött úgy Kásler Miklós, aki akkor még az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójaként dolgozott, hogy tudományos alapokra helyezi a magyarságkutatást, és a királycsontok genetikai azonosításával egyértelműsíti az addigi eredményeket. Hadat üzent tudós társaival együtt annak az áltudományos „tabugyárnak”, amely évente több száz milliós költségvetési támogatással, pazar körülmények között, akár milliós fizetések mellett sem képes meghallani az idő és a közvélemény sürgető szavát. Miért fogalmazok ennyire egyértelműen? Mert a 2003-ban alapított laboratórium munkatársai a magyar honfoglalásról szóló első nemzetközi szakpublikációjukat csak 2016-ban, azaz fennállásuk 13. esztendejében szülték meg nagy nehezen. Ennek ismeretében mindenkinek lehetősége adódik az ott „dolgozó tudósok” teljesítményének – Bálint Csanádot idézve – reális értékelésére.

A keleti származás tudata

Kásler Miklós – mert vannak még úriemberek – a kezdetektől fogva bevonta az általa vezetett vizsgálatokba Mende Balázst és laboratóriumát. De minek? Hiába kaptak mintát III. Béla vázcsontjából, illetve nyolc másik vázból is, igazából a mai napig nem kezdtek velük semmit. Teltek-múltak az évek, és az Országos Onkológiai Intézet a német göttingeni labor megerősítésével már 2018-ban eredményeket hozott nyilvánosságra, majd újabb kibővített vizsgálatokkal határozta meg az Árpád-ház férfiágú leszármazását, hogy aztán 2020-ban be is jelentse szigorúan tudományos, nemzetközileg is szenzációsnak számító kutatási eredményét. Mende Balázs a Magyar Narancsban most mégis – vagy még mindig – azzal próbálkozik, hogy többes számban, ki tudja, kiknek a nevében megszólalva arról beszéljen, hogy mit nem kellene csinálni. „Ha valamit el akarunk kerülni, az pontosan az, hogy a kapott és tudományosan megalapozott genetikai eredményekre soha nem bizonyítható, ergo tudománytalan következtetéseket építsünk; még akkor se, ha láthatóan erős igény mutatkozik az Árpádok minél keletebbről, minél nemesebb helyről való származtatására” – nyilatkozza Mende. A Kásler-féle megállapítások természetesen nem tudománytalan következtetésekkel operálnak, ráadásul ezek minősítésére Mende és Bálint nem a legszakavatottabb szakember. Ők abban jók, hogy „láthatóan erős igényekre” célozgassanak – de ez a politikai szándékú sanda célozgatás nyilvánvalóan nem vezet sehova.

Csak nem az lehet a valós bajuk, hogy ők ezeket a sikereket nem tudták, vagy megfontolt szándék alapján nem is akarták produkálni? Szerintük nyilván az lenne a jó, ha minden úgy maradna, ahogy volt: ha ragaszkodni lehetne a szerintük „sosem létezett magyar őstörténet” meséjének infantilis ismételgetéséhez. Akár azon az áron is, hogy ezenközben ellentmondanának a magyar, a német tudósoknak, az intézeteknek, az egész modern genetikának. A magyar őstörténet tagadásának ékes bizonysága az, ahogy a Magyar Narancs újságírója és Mende Balázs interjú közben egymással nagy egyetértésben arra jutnak, hogy a „honfoglaló magyarok” kifejezés már eleve prekoncepciózus – mert egy olyan címke, ami „félreviszi” gondolkodásunkat az eredetünkről. Mende Balázs így meg is mutatja a helyes irányt: úgy tartja, hogy inkább beszéljünk csak „honfoglalás kori népességről” vagy akár egyszerűen „a honfoglalókról”.

Így. Jól olvassák. Minden magyar jelleg megtagadásával és kiiktatásával.

Nemzetközi eredmények igazolják kutatóinkat

Ezek azok a tudósok, akik mindeddig úgy tervezték és úgy gondolták, elegendő lesz a nemzeti elkötelezettségű, ráadásul vallásos tudós minisztert, Kásler Miklóst folyamatosan támadni és gyalázni „pökhendi magyarkodásáért”, de sajnos megérkezett a következő szög a balliberális nemzettelen tudomány koporsójába. Ugyanis július 30-án újabb kutatási szenzáció látott napvilágot a Human Genetics nemzetközi tudományos folyóiratban, amely egyértelműen megerősíti és alátámasztja a magyar őstörténet-kutatás eddig elért eredményeit. A kutatást vezető ­Christine Keyser publikációja ugyancsak szigorúan tudományos alapon rögzíti, hogy az ázsiai hunok férfiágú genetikai vonalai közösek lehetnek a honfoglaló magyarokéval és az Árpád-házzal. A szakember és tudóstársai összesen 52 maradványt vizsgáltak „Krisztus születésének ideje környékéről”, és az összevetéseket követően a szerző közös férfiágú haplotípust írt le az ázsiai hun minta és III. Béla Árpád-házi uralkodó örökítőanyagával.

A több mint fél évszázada politikai megrendelésre, illetve a nemzeti öntudat féken tartására kitalált és hangoztatott „magyar őstörténet pedig nincs” álságos teóriája mára megbukott. Köszönhető ez a Kásler Miklós vezette nemzetközi tudóscsapat eredményei­nek, valamint az időközben létrehozott Magyarságkutató Intézet folyamatos, magas színvonalú tudományos munkájának. Afelől viszont, hogy akkor a bukott teória hirdetőinek is bukniuk kellene, már vannak ­kételyeim, hiszen a Mende Balázsok, Bálint Csanádok máris a régóta bevált bolsevik taktikához nyúlnak: ha valamit nem tudnak megakadályozni, annak igyekeznek az élére állni. Ennek jele az is, hogy az a Mende Balázs, aki most sem tartja valószínűnek, hogy megoldódnak a magyar őstörténet problémái, legutóbb azért azt nyilatkozta a Mandinernek: „Némi hazabeszéléssel és büszkeséggel mondom, hogy az őstörténet-kutatás utóbbi pár évben bekövetkezett komoly sikerei sok mindenben az archeogenetikai kutatásokhoz köthetők.” Hát köszönjük, kedves Mende úr, ezt az őszinte beszédet. Így már csak az motoszkál a fejemben, vajon hogyan értékeli tudósi és emberi őszinteségét az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat főnöksége, a magyar kultúra és tudomány honi vezetése, illetve tudóstársaik, no meg az istenadta nép.

A szerző újságíró