Kitekintés az Urálon túlra

A magyar királyaink számára írt, fennmaradt középkori krónikáink szerint a magyarok keletről jöttek.

Forrás: Wikipédia - Készítette: Feszty Árpád - Restitched from photos made by user TiborK at http://photosynth.net/Közkincs

Ebből az évszázados kutatástörténeti helyzetből alakulhatott ki az az álláspont a XX. század legvégére, hogy a magyarok mindig is egy periférián élő, állandóan vándorló nomád népcsoport, amelynek vándorlása régészetileg nyomon követhetetlen és gyakorlatilag mindig azt a divatot követi anyagi kultúrájában, amely a „legnagyobb hatással van rá” – ez pedig „természetesen” az európai „magaskultúra” (a német „Hochkultur” szó magyarosítása), a görög–római alapokon nyugvó bizánci kultúrkör. Sajnos ekkoriban a tudományos körökben már nyíltan ki merték mondani, hogy a magyarok egy olyan, eredetileg halászó-vadászó, gyűjtögető életformát folytató uráli finnugor nyelvű nép, amely később délebbre vándorolt az Urál hegység mentén, ahol megismerkedett a sztyeppei lovasnomád kultúrával a „népek országútján”.

A folyamatos vándorlás közben megismerkedett a bizánci kultúrával, melynek peremén sodródva végül bekerült a Kárpát-medencébe (ellenséges támadások elől menekülve), ahol végül letelepedett és az alapvetően vagyonszerzéssel járó rabló- vagy kalandozó hadjáratai során megismerte Európát és a Bizánci Birodalmat, ahonnan rengeteg innovációt és újítást vett át, nem is beszélve az anyagi kultúrában megjelenő divathullámokról, melyeket ugyan saját igénye szerint, saját szájíze szerint formált át, de amelynek eredete alapvetően bizánci maradt.

Ezen úton járva a kétezres évek elejére eljutott a magyar régészet arra a hiperszkepticista álláspontra, hogy a magyarokról a Kárpát-medencébe érkezésük előtt azt sem tudjuk, hogy kik voltak, nem azonosítható a régészeti kultúrájuk, illetve „bebizonyosodott”, hogy a magyar honfoglalók Kárpát-medencei anyagi kultúrája tulajdonképpen nagyrészt nem keleti, hanem bizánci eredetű. Ezt azzal magyarázták, hogy a kelet-európai sztyeppén is a bizánci divatot követik az ott élő népek, így az egyforma divat szerint öltözködő népek közül a magyarok azonosítása nem lehetséges.

Talán ez az időszak volt a kutatás mélypontja. Ugyanis ez a korszak nemcsak a múlt régészeti eredményeit dobta egy mozdulattal a kukákba, hanem reményt sem hagyott a jövő kutatónemzedékeinek, hogy valaha eredményt érhetnek el a magyarságkutatás terén. Nem is csoda, hogy elsorvadt a magyar emlékek kutatása és a megjelent publikációk is egyre óvatosabban írtak le bármilyen következtetést, és amit leírtak, azt is csak feltételes módban. És ennek a folyamatnak meghatározó szereplője nyugodtan kimondhatjuk: a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete volt. Az akkori vezetők – és így alkalmazottaik is – nyíltan hirdették, hogy nem érdemes a magyar őstörténet-kutatással foglalkozni, ehelyett Bizánc szerepét érdemes jobban vizsgálni.

Sajnos ez az ideológia máig él és hiába alakult meg közben 2012-ben az MTA magyar őstörténeti témacsoportja, amely elvileg a sztyeppét is kutatja Bizáncon kívül, sőt genetikai kutatásokat is végez – a fő csapásirány ugyanaz maradt. És sajnos a manapság napvilágot látó, főképp archeogenetikai-őstörténeti kérdéseket boncolgató cikkeiknek is ugyanaz a tanulsága – legalábbis az MTA részéről, mint a ­2000-es évek elején: a magyarok őstörténete homályos és semmi köze a hunokhoz, pláne a szkítákhoz. És ez a hozzáállás igenis a szovjet, illetve a Habsburg-idők elnyomórendszereinek tudatos, identitásvesztést célzó agymosó tevékenységére emlékeztet vagy legalábbis azokat a szólamokat viszi tovább.

Ezen a hozzáálláson változtatni kellett! ­Miért kellene nekünk csak Bizáncot vizsgálni, ahelyett, hogy kelet felé is tekintenénk? Hiszen az elmúlt évtizedekben is zajlottak régészeti feltárások, mind hazánkban, mind a keleti sztyeppéken. Igaz, publikációkig ritkán jutott el az anyag és a magyar kutatás sem szentelt különösebb figyelmet a kelet-európai anyagnak, az Urálon túlra vagy Közép-, illetve Belső-Ázsiára pedig szinte senki nem tekintett, pedig igenis érdemes lett volna.

Pont ezen okok miatt jött létre a 2019-es évben a Magyarságkutató Intézet, amely ezen a hozzáálláson kívánt változtatni. Ugyanis mára világossá vált, hogy a több évszázados nyelvészeti elméletek által befolyásolt őstörténet-kutatás nyomdokaiban járó hiperszkepticista régészet rossz úton jár. Igenis kerülnek elő olyan leletek Kelet-Európában, a Kaukázusnál, az Urálon túl, Közép-Ázsiában, sőt a mai Kína területén is, melyek egyértelműen összefüggésbe hozhatók a honfoglaló magyarság Kárpát-medencei leletanyagával.

Sőt nemcsak leletek, hanem olyan temetkezési szokásrendszerekből kirajzolódó minták, településkutatások és archeometriai vizsgálatok is rendelkezésre állnak mára, amelyek gyakorlatilag új alapokra helyezik a magyar őstörténet-kutatást. Emellett a genetikai vizsgálatok, a ma keleten élő népek néprajzi, népzenei, eszmetörténeti és nyelvi kutatása is fontos adalékokkal szolgál a magyar őstörténet pontosabb körvonalazásához. És ezen interdiszciplináris kutatások összehangolása végett jött létre a Magyarságkutató Intézet, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a korábbi hiperszkepticista zsákutcából kivezesse a kutatást, illetve hogy az eddig csak legfeljebb a szakma számára ismert eredményeket a lehető legszélesebb körben társadalmasítsa, hogy a jövő generá­ciók már ezzel a tudással felvértezve nézhessenek a XXI. század kihívásai elé.

Miért fontos ez? Mert van ma olyan egyetem Magyarországon (direkt nem írok nevet), ahol történelemtanárokat képeznek és ahol a leendő történelemtanároknak lényegében csak a XVIII. századtól kezdik tanítani a magyar és a világtörténelmet. Mit fog egy így képzett történelemtanár tanítani a magyarokról és a magyar őstörténetről a jövő nemzedékeknek? Az Osztrák–Magyar Monarchia történelmét?

Nem! Ezen változtatni kell. Igenis nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a saját népünk, a magyarok középkori történetének és a népünk kialakulását meghatározó tényezőknek, a sztyeppei lovasnépek világának a kutatására. Ezeket az ismereteket minden magyarnak tudnia kell, a legkisebbektől a felnőttekig. Ha ezt nem tesszük meg, akkor hogy várjuk el az általános iskolában tanuló gyermekektől, hogy kialakuljon bennük az egészséges identitástudat és a hazaszeretet? Később már nem fog! Pedig ez Magyarország fennmaradásának egyik záloga, a jelenlegi globális népvándorlások közepette. Ezek fontos nemzetpolitikai kérdések, úgyhogy kötelességünk foglalkozni velük, és fel kell vennünk az új szemüveget, hogy az elmúlt ötven évben tetőző, zsákutcába vezető magyar eredetkutatást átértékeljük és kivezessük a falak közül, újra a sztyeppe irányába, valódi őshazánk felé!

A szerző a Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpont igazgatója