Bóna István védelmében

Bóna István az őskortól a középkorig terjedő időszak régészeti problémaköreit európai szinten látó szakember volt.

Budapest, 1985. október 9. Az elsõ nemzeti dinasztia, az Árpád-ház királyainak jelvényeit és ereklyéit bemutató kiállítás nyílik október 11-én a Magyar Nemzeti Múzeumban. A kiállításon helyet kaptak a múzeumban és a társmúzeumban õrzött emlékanyag mellett az egyházi gyûjteményekben õrzött mûtárgyak és ereklyék is. A képen: Szent István király szarkofágja (részlet). MTI Fotó: Cser István Fotó: Cser István

Az írásmű különösségét elsősorban abban látjuk megnyilvánulni, hogy a szerző enciklopédikus ismeretek birtoklásának látszatát keltve, nagy könnyedséggel hirdet igazságot a régészet, a nyelvészet, a genetika és úgy általában a történettudomány néhány aktuálisnak vélt kérdésében – anélkül azonban, hogy ezen tudományok egyikéből is komolyabb ismeretekkel vagy képzettséggel rendelkezne.

A széles ívű eszmefuttatás szellemi inspirációja Mende Balázs Gusztáv antropológus, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumának vezetője, az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének több mint két évtizede díjazás nélküli oktatójának a Magyar Narancsban 2020. augusztus 6-án megjelent, a magyar őstörténeti kutatásokról szóló hosszabb nyilatkozata volt. Franka Tibor ezen az alapon elindulva meglehetősen sok hamis állítást, sőt kifejezetten provokatív gondolatot fogalmazott meg, látszólag hazafiúi hevülettel védve a magyar őstörténetet, leleplezve a múltunk hiteles valósága elleni koncepciózus összeesküvést. A harcos indulattal telített, szigorú hangú írás alapját az Árpád-házi dinasztia archeogenetikai vizsgálatai, illetve az azokból levont különböző történeti következtetések szolgáltatták.

Általában az ELTE BTK Régészettudományi Intézet munkatársai nem szoktak együttesen fellépni, közös akarattal kiállni a szélesebb publikum elé. Az itt dolgozó oktatók, kutatók egyéni munkájuk minőségével, nézeteik sokszínűségével, a tudományos dialógusok folyamatos fenntartásával igyekeznek életben tartani azt a szellemi közeget, amelyben az állandó és szabad véleménycsere alapvető normaként jelenik meg. Ami ­miatt most mégis kivételt kell tennünk és közös véleményt kell nyilvánítani, az az a tény, hogy Franka Tibor furcsa írásművében háromszor is név szerint említi Bóna Istvánt (1930–2001), egykori professzorunkat, intézeti igazgatónkat. Ezek közül külön kiemelendő az alábbi szöveg: „A Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetett és az Aczél-féle tiltott, támogatott, tűrt tudományos, illetve kulturális emlőkön nevelkedett Bóna István professzor már ötven éve megmondta […]”.

Nos, Bóna István arcképe ott látható Régészettudományi Intézetünk folyosójának falán, oktatási-kutatási intézményünk összes korábbi, általunk tiszteletben tartott szellemi vezetője, így például Rómer Flóris, Alföldi András és László Gyula társaságában. Az ősrégészeti és népvándorlás kori könyvtárunkban a nevét őrző márványtábla hirdeti, hogy mindannyian vállaljuk a Bóna István professzorunkhoz való szellemi kötődést. Az iránta érzett morális elkötelezettségünk diktálja azt is, hogy együttesen meg kell szólalnunk, fel kell emelnünk szavunkat az olyan nemtelen beállításokkal szemben, amelyek alapvető módszere, hogy komoly tudósokat igaztalan politikai stigmákkal bélyegez meg valódi tudományos érvek helyett – olyan hangnemben, amely méltatlan a cikkben említett személyekhez és az olvasókhoz egyaránt.

Régésznemzedékek sora jól tudja, hogy Bóna István a tizenöt éves korában elszenvedett II. világháborús fogságától kezdve következetesen utált mindenféle politikai rezsimet, de különösen a szocializmus, kommunizmus embert pusztító és általa megélt gyakorlatát. 1956-os szereplése miatt hosszan akadályozták kandidátusi disszertáció­jának megvédését, amit csak Banner János professzor komoly közbenjárásával érhetett el. Néhányan még arra is tanúk vagyunk, amikor a Kádár-rendszer politikai rendőrsége az 1970-es években adatokat igyekezett gyűjteni személyes régészeti ásatási környezetéből. Az 1980-as évektől aktív résztvevője volt a rendszerváltoztatást bevezető polgári megmozdulásoknak (pl. Duna-tüntetések). Hát így volt Bóna István az Aczél-féle emlőkön nevelkedett tudós, így hiteles a vele kapcsolatos emberi értékelés!

Amit viszont Franka Tibor gondosan kihagyott „hitelesen tájékoztató” művéből, hogy Bóna István hihetetlen szintézisben való gondolkodó, az őskortól a középkorig terjedő időszak régészeti problémaköreit európai szinten látó szakember volt. Művei közül talán a legszélesebb olvasóközönséget az Erdély történetében 1986-ban megjelent, a népvándorláskort összegző tanulmánya érte el. Az ­1980-as években – nem veszélytelen körülmények között – járta be adatokat gyűjtve az erdélyi régészeti lelőhelyeket és múzeumokat, kutatómunkáját akkor mindkét érintett titkosszolgálat is figyelemmel követte. A mai napig széles körű érdeklődés középpontjában áll az egyetemi tankönyvként ismert, A középkor hajnala. A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében című, a Corvina kiadónál megjelent könyve. Sok-sok összegző munkája közül A hunok és nagykirá­lyaik 1991 óta több nyelven nyújt hiteles tájékoztatást erről az európai régészetet érintő kérdésről.

Fontos tény, hogy Bóna Istvánt csak a rendszerváltás után választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd állandó tagjának, tehát tudományos megbecsültségének semmi köze nem volt az Aczél-féle kultúrpolitikához. Abban szintén biztosak vagyunk, hogy az 1998-ban neki ítélt Széchenyi-díj egész szakmai életművének szólt, ugyanakkor egy következetes, morális magatartásformát is értékelt.

Érveinket összefoglalva: úgy gondoljuk, nem tisztességes Bóna István nevét és tudományos szerepét valamiféle aktuális tudománypolitikai ügyben, hamis kontextusba helyezve, egy szélesebb olvasóközönség előtt rossz színben feltüntetni, megalázni. Mi, tanítványok, az ELTE Régészettudományi Intézetének munkatársai tiltakozunk az ilyen és hasonló, újságíróinak nevezett eljárásmód ellen.

A szerző intézetigazgató, ELTE Régészettudományi Intézet