Csúcsra járatott ködszurkálás

Az egyesült baloldal heti rutinjává vált az aktuális gumicsont megtalálása. Ez most az SZFE-ügy.

Fotó: Teknős Miklós

Az egyesült baloldal heti rutinjává vált az aktuális gumicsont megtalálása. Miután ez bekövetkezett, cupákig rágják, közben ízlelgetik és nyalogatják. A következő préda megtalálásakor kezdődik az egész elölről. Ez a magatartás véleményem szerint még az egyszeri hírfogyasztóról is úgy pattan le, mint Kunhalmi Ágnes a tévészékház párnázatlan ajtajáról.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakítása kapcsán az egyetemen belül és az azon kívüli térben létrejött, jelenleg is tartó performansznak, mint tudjuk, több rendezője, társrendezője és eszmei támogatója van mind a helyszínen, mind pedig az internetes térben.

Játsszunk el a gondolattal, hogy ezt az ,,előadást” egy jobboldali, keresztény-konzervatív világnézetű rendező állította a Vas utcai járda színpadára! Meggyőződésem szerint az előadás nem egy temetési szertartás keretei között, hanem kifejezetten az új, az eddig teret nem vagy csak elenyészően kis részben kapott gondolkodás jegyében zajlana. A nyitóvers Vörösmarty Mihály Szózat című versével indulna, imigyen: ,,Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar / Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.”

A következő fellépő csak azért nem szavalná el Petőfi Nemzeti dalát, mert a jobboldali, keresztény-konzervatív világnézetű rendező nem szeretne konkurálni a jelenben zajló, piros szalagba öltöztetett barikád előadásán esetlegesen elhangzó Petőfi-aktualizálással, miszerint ,,Talpra magyar, hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha! / Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!”

Petőfi hiányában Vörösmarty nyitóverse után véleményem szerint az előadásnak a jobboldali, keresztény-konzervatív világnézetű rendezője az első jelenetnek azt állítaná be, hogy az egyetem udvarias, tanulni és nem forradalmat játszani felvett hallgatói a megválasztott új egyetemi tisztségviselőket belépésükkor üdítővel és kávéval megkínálva szeretettel körbevezetnék az egyetem campusán, ellentétben a jelenben zajló köszöntési móddal, amely szerint elbarikádozták és piros szalaggal körbetekerték az épület bejárati szakaszát vélt igazuk tudatában. Azt feltételezem, hogy ez utóbbi Bangóné szerint, ugyanúgy, ahogyan a tévészékházbeli hason fekvés is, ,,kurva” erős kép, amit lehet külföldre küldözgetni – így Magyarországon a múlt hét óta ismételten eljött a világvége.

Az előadás jobboldali, keresztény-konzervatív világnézetű rendezőjének a következő jelenete az épületbejárás fentebb vázolt lebonyolítása után egy szimultán sakkjátszma színpadra alkalmazása lehetne, ahol Vidnyánszky Attila minden egyetemi vezetővel egyszerre lejátszhatná azt a mérkőzést, ahol a felvetődött problémák megoldásához nem az internetes térben lefolytatott adok-kapokkal, hanem a valóságban ütköztetett vélemények alapján jutnának el a felek a sakk-mattig, avagy legalább a döntetlenig. De ehhez le kell ülni, érvelni kell és meggyőzni, nem pedig tüntetgetni, lemondani és a másik fél személyes létezésének jogát is megkérdőjelezni és támadni. Az nem megy, hogy a konzervatív művész rossz művész, a liberális haladó művész meg jó művész.

A játszma után az előadás jobboldali, keresztény világnézetű rendezőjének előadást záró jelenete talán az lehetne, hogy a sakkjátszmában a mindkét oldalon még talpon maradt szereplők, akik a szimultán során nem hulltak el, vagy idő előtt nem mondtak fel, vagy kaptak feldogozhatatlan sebeket a képzeletbeli bábuk seregében, az „új időknek új dalait” hirdetőkkel képesek lennének a valóságban is közösséget vállalni, és együtt építeni a szín- és filmművészet katedrálisát tehetséggel és tisztelettel a másik iránt. A fináléban felcsendülő örömóda is az öröm ódáját jelentené, amely képes gyógyítani a sebzett lelkeket. Amikor a képzelt előadás legvégén, a tűzijáték ropogását követően oszlana a füst és a köd, remélem, hogy minden néző és résztvevő számára világossá válna, hogy a köd szurkálása a valóságosan zajló Vas utcai barikád-performanszban ugyan látványos és hangzatos, de nem vezet eredményre.

Van más viselkedés, van más gondolkodás.

Kedves olvasók! Írásom pátoszát tudják be a színpadi elképzelés formai eszközének!

A szerző színművész