Az előadás jobboldali, keresztény-konzervatív világnézetű rendezőjének a következő jelenete az épületbejárás fentebb vázolt lebonyolítása után egy szimultán sakkjátszma színpadra alkalmazása lehetne, ahol Vidnyánszky Attila minden egyetemi vezetővel egyszerre lejátszhatná azt a mérkőzést, ahol a felvetődött problémák megoldásához nem az internetes térben lefolytatott adok-kapokkal, hanem a valóságban ütköztetett vélemények alapján jutnának el a felek a sakk-mattig, avagy legalább a döntetlenig. De ehhez le kell ülni, érvelni kell és meggyőzni, nem pedig tüntetgetni, lemondani és a másik fél személyes létezésének jogát is megkérdőjelezni és támadni. Az nem megy, hogy a konzervatív művész rossz művész, a liberális haladó művész meg jó művész.
A játszma után az előadás jobboldali, keresztény világnézetű rendezőjének előadást záró jelenete talán az lehetne, hogy a sakkjátszmában a mindkét oldalon még talpon maradt szereplők, akik a szimultán során nem hulltak el, vagy idő előtt nem mondtak fel, vagy kaptak feldogozhatatlan sebeket a képzeletbeli bábuk seregében, az „új időknek új dalait” hirdetőkkel képesek lennének a valóságban is közösséget vállalni, és együtt építeni a szín- és filmművészet katedrálisát tehetséggel és tisztelettel a másik iránt. A fináléban felcsendülő örömóda is az öröm ódáját jelentené, amely képes gyógyítani a sebzett lelkeket. Amikor a képzelt előadás legvégén, a tűzijáték ropogását követően oszlana a füst és a köd, remélem, hogy minden néző és résztvevő számára világossá válna, hogy a köd szurkálása a valóságosan zajló Vas utcai barikád-performanszban ugyan látványos és hangzatos, de nem vezet eredményre.
Van más viselkedés, van más gondolkodás.
Kedves olvasók! Írásom pátoszát tudják be a színpadi elképzelés formai eszközének!
A szerző színművész
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!