Gyurcsány egyszerűen tragikomikus

Egy olyan ember fenyegetőzik, aki, ha lett volna lusztráció, már rég nem lenne itt.

Fotó: Teknos

Szóval ízlelgessük egy kicsit még: Gyurcsány Ferenc ígéri meg, követeli a számonkérést a jelenlegi kormányon.

Nos, ezért gondolom azt, hogy a magyar rendszerváltás legnagyobb ősbűne és égbe­kiáltó hiányossága az elmaradt történelmi igaz­ságtétel és lusztráció, más szóval a kommunista elittel szembeni elmaradt elszámoltatás és – igen – számonkérés, hogy Gyurcsány fogalmát is használjam. Ennek következménye, hogy harminc évvel a rendszerváltás után egy olyan ember fenyegetőzik most számonkéréssel, napokkal korábban pedig azzal, hogy a konzervatív értelmiséget földönfutóvá teszi, akit egy következetesen végigvitt lusztráció már a rendszerváltás hajnalán kiszorított volna a politikai és a közéletből.

Ne feledjük ugyanis el, hogy itt ha nem is forradalmak – hiszen békés úton zajlottak –, de forradalmi tartalmú változások mentek végbe a diktatúrák bukásával és a demokráciák létrejöttével. Márpedig az emberek számára nehezen bizonyítható, hogy itt valódi változások történtek, ha azok a személyek, akik egy alapjaiban diktatórikus rendszer élén álltak, az új rendszerben, a demokráciában is vezető pozícióban maradnak. Ez tehát egy, ha tetszik mindennapi erkölcsi elvárás, hogy akik egy igazságtalan rendszert irányítottak, ne irányítsanak egy igazságos rendszert, mert ha ez mégis így történik, akkor a rendszerváltás jelentősége foszlik semmivé.

Másfelől, mondhatnánk racionális politikai szempontból sem volt indokolható a régi elit változatlan jelenléte. Azért nem, mert ezen elit tagjai a diktatúrában szocializálódtak, annak vezetési módszereit tanulták meg, a diktatúra reflexei rögzültek bennük.

Mindez tehát azt jelenti, hogy mind a demokrácia megszilárdításának szempontjából, mind erkölcsi és politikai okokból, mind racio­nális megfontolásokból is indokolt lett volna a régi elit és a nómenklatúra háttérbe szorítása a rendszerváltó években, 1990–1992 táján. Ráadásul az emberek, a társadalom sem zárkózott volna el ettől, még annak ellenére sem, hogy viszonylag nagy passzivitással figyelte a rendszerváltás eseményeit. Tőkés Rudolf 1991-ben egy 1990. augusztusi felmérésre hivatkozott, amely szerint az emberek 51 százaléka úgy látta, a rendszerváltás az ő környezetükben sem történt meg, s várják az elmúlt négy évtized felelőseinek elszámoltatását. Az 1991-es Kónya–Pető-vitában pedig egyértelműen megmutatkozott a megjelentek elégedetlensége a végig nem vitt rendszerváltással kapcsolatban.

Azonban az Antall-kormány lényegében nem bántotta, nem nyúlt hozzá a volt diktatórikus rend elitjéhez. A közigazgatási apparátus fennmaradt a rendszerváltáskor, itt sem történt igazán személycsere.

Érdemes itt Bayer József baloldali politológus egy akkori tanulmányából kicsit hosszabban idézni, aki nem kis meglepetéssel kommentálja a folyamatokat (ő politikai beállítottságából adó­dóan alapvetően az elitcserével és elszámoltatással élesen szemben állt, ami világosan kiderül a szövegből is): „Ezt a félelmet [mármint az elszámolástól és elitcserétől való félelmet] a hatalomváltás óta eltelt időszak végül is nem igazolta vissza. Nincs széles körű politikai boszorkányüldözés, nincsenek politikai kirakatperek, véres leszámolások és hasonlók. Vannak persze kicsinyes betartások, az elitcsere gyakran nehezen igazolható prioritások mellett zajlik, s találkozunk intoleráns, denunciáló és kirekesztő megnyilvánulásokkal. De az antikommunista hisztéria alapjában mégis megmaradt a rendszerváltás ideo­lógiai kísérőjelenségének, amely – miután a hatalomváltással elapadtak a belőle nyerhető mozgósító politikai energiák – mindjobban csillapodni látszik.” Írta ezt 1991 elején!

A többit pedig már ismerjük: az MSZP már a második szabad választások után visszatért a hatalomba – mintha mi sem történt volna.

A 2010-es választások óta szerencsére lényeges és fontos változások indultak el hazánkban a posztkommunizmus végleges megszüntetése érdekében, de azért a velünk élő gyurcsányizmus és székelygáborizmus még mindig nagyon súlyos károkat okoz és rombol.

Az országot kettéhasító ősbűn máig érvényes hatásairól, azt hiszem, Kövér László világosan és egyértelműen beszélt egy 2004-es előadásában: „Aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt. A magyar társadalom valójában nem felejtette el, nem felejthette el a múltat, hiszen meg sem értette. Olyannyira óvtuk magunkat a bosszútól, a leszámolástól, hogy közben az elszámoltatás is elmaradt. Olyannyira örültünk, hogy a legkisebb erőszak nélkül hajtottuk végre a demokratikus átmenetet, hogy aki a múlttal való szembenézést követelte, már-már szélsőséges uszítónak hatott. Mi mindannyian, akiknek ebben felelősségünk volt, akkori ellenzéki és kormánypárti politikusok, liberális vagy konzervatív értelmisé­giek, külföldi diplomaták vagy döntéshozók, bűnt követtünk el, melyért utódainkban is bűnhődni fogunk.”

Ehhez nem kell semmit hozzátennem.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója