Isteni ajándék – Magyarnak lenni öröm és felelősség is

A magyarság őstörténetét titokzatos homály övezi. Őseink a kalandozások során megmutatták Európának a magyar harcmodor erejét, ma az államszervezési eredményeinkre, olimpikonjainkra és Nobel-díjasainkra, valamint egyedülállóan csodálatos nyelvünkre lehetünk büszkék.

Olaszfalu, 2020. június 11. A nemzeti összetartozás napja alkalmából felújított Magyarság Keresztje a Veszprém megyei Olaszfaluhoz tartozó Alsóperén 2020. június 11-én. MTI/Vasvári Tamás Fotó: Vasvári Tamás

Vannak dolgok az életben, amit az idő előrehaladtával rendre újraértelmezünk magunkban. Eleinte természetesnek vesszük például, hogy egészségesek vagyunk, szerencsés esetben vannak szüleink, később gyermekeink, vagy éppen van munkánk, aztán később rájövünk, hogy ezek nem feltétlenül magától értetődő dolgok. S ha az élet megmutatja árnyoldalait, minden hétköznapi apróság jelentősége felértékelődik.

Nem mindig fogjuk fel azt sem, mekkora ajándék, isteni kegyelem, hogy magyarnak születtünk. Egy olyan nemzet vérei lettünk, amely páratlan eredményeket, értékeket tudhat magáénak. Ennek jelentőségét, erejét fiatalabb korunkban kevésbé érezzük át, de amint megismerjük történelmünket, kultúránkat, egyre inkább rájövünk, hogy magyarnak lenni nemcsak komoly felelősség, de hatalmas öröm is.

A magyarság őstörténetét titokzatos homály övezi, a történészek abban megegyeznek, hogy őseink keletről érkeztek a Kárpát-medencébe, de hogy pontosan honnan és mikor indult a vándorlásunk, kiktől származunk, abban nincs egyezség. Abban már igen, hogy a honfoglalásunk új fejezetet nyitott a Kárpátok által határolt, kiváló adottságokkal rendelkező terület történelmében. Az addig itt élő népek részben kiszorultak innen, vagy elfogadták a magyarság vezető szerepét.

Ezután őseink a kalandozások során megmutatták Európának a magyar harcmodor erejét, nyilainktól rettegtek a kontinens nagy birodalmai, majd miután képesek voltak ellenállni, a vereségek hatására végleg letelepedtünk. Géza fejedelem, majd fia, Szent István bevezette a Magyar Királyságot a keresztény birodalmak sorába, letéve ezzel egy erős állam alapjait.

A következő, sikerekkel és olykor kudarcokkal tarkított évszázadokban a Magyar Királyság olyan csodatettet hajtott végre, hogy bár csaknem belepusztult, de 1241–42-ben megállította a tatár hordákat. Ezután IV. Béla, a második honalapító néhány év alatt a romjaiból építette újjá az országot. A tatárok 1285-ben újra erőteljesen betörtek a Magyar Királyság területére, de IV. László király serege szétverte, majd a Keleti-Kárpátokban lévő szorosokig űzte őket.

Alig heverte ki az ország a tatár hordák támadását, jöttek a törökök, akik Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején kezdtek betörni az ország területére, de a XVI. század elejéig képesek voltunk feltartóztatni a hatalmas oszmán seregeket. Mohács után jött a „150 éves török hódoltság”, majd a Habsburgok telepedtek a Magyar Királyságra. A huszadik században túléltünk két világháborút, közben a brutális csonkítással járó Trianon is csak fogyasztotta, de meg nem törte a magyarságot, és minden piszkosságuk ellenére nem voltak képesek erre a kommunisták sem.

S ma, több mint 1100 évvel a honfoglalás után is itt vagyunk – kevés akkor létező nemzet, ország, birodalom mondhatja el ezt magáról – és alacsonyabb lélekszámunk ellenére ma is nagy hatással vagyunk Európára, főleg annak középső, illetve keleti felére.

A történelmünk során ráadásul nemcsak a csatatéren elért bravúrjainkra, vagy az államszervezési eredményeinkre lehetünk büszkék, hanem például az Aranybullára is, amelyben II. András magyar király 1222-ben a magyar nemesség jogait rögzítette (ezt a Német-római Birodalomban például csak 1356-ban adták ki). Ugyancsak hatalmas eredmény az is, hogy Erdélyben az 1568-as tordai országgyűlés Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot.

S ha ehhez hozzáadjuk a csodálatos magyar nyelvünket, amely egyedülálló és különleges, a külföldiek számára éppen ezért nehezen tanulható, illetve, hogy hány Nobel-díjast és olimpiai bajnokot adtunk a világnak, vagy éppen azt, hogy bár kis ország vagyunk, labdarúgásban mégis két világbajnoki döntőt játszhattunk, akkor pláne emelt fővel járhatunk.

Ebből is következik ugyanakkor, hogy magyarnak lenni nemcsak hatalmas öröm, hanem mérhetetlen felelősség is. Egy isteni ajándék.