Nehéz Szakály Sándorral vitázni (Mindenki eldöntheti, mennyire helytállók a velem szemben megfogalmazott vádak, Magyar Nemzet, szeptember 1.). Nem azért, mert alaposan felkészült kollégáról van szó, hanem azért, mert sokszor egyszerűen nem veszi figyelembe vitapartnerei érveit, ebben az esetben az általam idézett, ismertetett dokumentumokat, csak mondja, írja újra és újra a magáét.
Én előző vitacikkemben hosszan ismertettem azokat a dokumentumokat, amelyekből kiderül, hogy Kárpátalján 1941 júniusában–júliusában a terület „zsidótlanítása” volt az országos és helyi hatóságok, az illetékesek fő célja. Egy KEOKH-tisztviselő és egy zsidó segélyszervezet képviselője korabeli jelentéseiből is tudjuk, hogy ezrével telepítették ki még az állampolgárságukat eredeti okmányokkal is igazolni tudó zsidókat. A körülbelül 18 ezer deportált legalább kétharmada magyar állampolgárságú zsidó volt. Akkor én is még egyszer leírom, nem mintha bíznék abban, hogy Szakály ezeket a sorokat elolvassa, figyelembe veszi…
„A verhovinai zsidók Ungváron 1941. július 25-én összeállított listáján tucatjával szerepelnek marha- és lókereskedők, bor- és sörárusok, terménykereskedők, szatócsok, gyümölcskereskedők, malomtulajdonosok, kávéház-, étterem- és hoteltulajdonosok, nyomdászok, textilkereskedők stb. A dokumentum a zsidókat élősködőknek, undorító alakoknak nevezi, akik kizsákmányolják a helyi lakosokat és akadályozzák a terület fejlődését. A dokumentum készítői javasolják a zsidók üzleteinek, vállalkozásainak keresztények kezére juttatását. Ami igazán feltűnő: még csak célzást sem tesznek arra, hogy ezek a zsidók ne lennének magyar állampolgárok.” Szakály sem gondolhatja komolyan, hogy ilyen komoly üzletekkel, iparjogosítványhoz kötött tevékenységi körökkel rendelkező emberek néhány éve ide beszivárgott, beszökött „galíciánerek” lennének…
Szakály végtelen elfogultsággal „el sem tudja képzelni”, hogy egy csendőr akár eredeti, akár hamis személyi okmányt 1941-ben eltépne. Nem is kell eltépnie.
Glück Antal 1941. július 29-én Szatmárnémetiből írt kétségbeesett hangú levelet Serédi Jusztinián hercegprímásnak, ebből idézek (a levél teljes szövege a Mozgó Világ januári számában olvasható): „A vidék zord és puszta, mert a katonai hadműveletek folytán minden elpusztult, és az oroszok kivonulásuk előtt mindent elégettek. A vidék a külvilágtól el van zárva, élelmiszer hiányában az oda kiutasított emberek a biztos éhhalálnak vannak kitéve. De a rendőrség és csendőrség Máramaros megyében, valamint Kárpátalja országrészben még tovább megy, ugyanis hirtelen felszólítja a zsidókat, akiknek elődjei évszázadokon át itten születtek, és szorgalmas, verejtékes munkájukkal egy kis hajlékot szereztek, és az államnak hasznos adófizetős polgárai voltak, hogy 1852. évig visszamenőleg mutassanak fel hivatalos születési, házassági és adófizetési okmányokat az elődeikre vonatkozólag, de mivel erre nem voltak felkészülve a zsidók, a csendőrök összeszedik az aggastyánokat, asszonyokat, leányokat, férfiakat, apró gyermekeket, terhes állapotban levő asszonyokat, betegeket, szoptató anyákat csecsemőikkel, és 50-60 kilométer gyalog az állomásig kísérik, ottan éhesen, szomjan kényszerítik, hogy marhaszállító vasúti kocsikba szálljanak, és vasúton elszállítják őket Kőrösmezőig, ahol átteszik őket a galícziai határon. Nem engedik, hogy ingó és ingatlan vagyonukat értékesíthessék vagy hogy magukkal vihessék, mert egyenkint csak 15 kiló csomagot és 30 pengő pénzt vihet magával. Számtalan gyermek már az úton elhalt.”
