A szakmaiság bolsevista trükk?

Lehet. Hiszen ki mondja meg, hogy szakmailag mi az igazán helyes? Aki magának kisajátítja ezt a jogot.

Felértékelődik az önellátás, a magyar belső piac szerepe, ami hosszabb távon jót is hozhat Fotó: Teknős Miklós

A szakmaiság bolsevista trükk? Lehet. Hiszen ki mondja meg, hogy szakmailag mi az igazán helyes? Aki magának kisajátítja ezt a jogot, mások véleményét könnyen megítélheti. Ha lenne egzakt és teljesen független mérce, akkor ahhoz viszonyíthatnánk, és megállapíthatnánk, hogy mi a „szakmailag helyes”.

Kérdem azonban, hogy a művészetek terén az a blaszfémia, amelyet életem során megtapasztaltam, s amely képzőművészeti kiállításon szent tárgyak ürülékkel való bemocskolását jelentette, szakmailag indokolt művészeti produktum lenne? Produktum – nos hát az, igen. De a művészi szabadság megnyilvánulásának tekinteni – ezt?

Az ember elszégyelli magát egy-egy modern színházi rendezésen, amikor nevetségesnek, prűdnek, csökevénynek érzi magát, mert nem tetszik, ha elavultnak ábrázolják az önfeláldozó hősiességet, a szabadságeszméért életüket adni kész szereplőket. Ha a nagy eszmékből vásári mulatságot csinálnak, lufikat eregetnek a Fidelio katartikus zárójelenetében; ha a perverzió ábrázolásával kérkednek. Felidéződik egy külföldi, magyarul nem tudó karmester, aki egy modern darab magyar szövegét nem is értve így intett be a zenekari próbán (angolul): „Most onnan ismétlünk, hogy kan-kó-görcs.”

De nem csak a művészetek esetében jelentkezik mindez. A „puha” tudományok egy igen jelentős részénél is küzdünk a „szakmailag helyes” megítélésével. Ideológiamentes tudomány gyakorlatilag nincs. Ami az én meggyőződésem szerint szakmailag helyes, azt egy másik ideológia mentén érvelők egyszerűen szakmaiatlannak fogják minősíteni. Nem érvelnek ellene: csak minősítik. Megbélyegzik. Vagy egyszerűen úgy tesznek, mintha el se hangzott volna.

Szűkebb szakmámban, a közgazdaságtanban például lehet azt mondani, hogy a közösség életszínvonal-emelkedése objektív mércéje egy-egy közgazdasági elmélet helyességé­nek. Csakhogy ez a mérce térben és időben relatív: nagyon hosszú idő alatt mérhető csak, az átlag rendkívül nagy szórást takarhat. A regionális különbségek óriásiak. A hatalmas jövedelmi szélsőségek melletti gazdaságfejlődés vajon szakmailag helyes? Az átlagot valójában a világ egészére kellene értelmezni, mert csak a világ egésze zárt gazdaság, amire a törvény megfogalmazható. Az olyan gazdasági elmélet alapján folyó politikát, amely egyik országnak a másik kárára való alkalmazását eredményezi, nem lenne jogos szakmai­lag helyesnek tekinteni.

Jelenthet-e szakmailag helyes fogalmat az, ami súlyos igaz­ságtalanságot eredményez? A nagy válság óta világos, hogy a gyakorlatban egyetlen demokratikus ország gazdaságpolitikája sem teheti meg, hogy ne legyen tekintettel a jövedelemeloszlás hatásaira. A szakma elvileg elveti az erkölcsi normákat. Hiszen éppen a morálteológiából való kiszakadása miatt lett önálló tudomány. Világméretekben azonban nincs világkormány, amely újraosztaná a jövedelmeket, korrigálná az igaz­ságtalanságokat. Legalább részben. Nincs egységes világgazdaság és társadalom. Így még e területen sem lehet valamit a „szakmailag helyes” elvi magaslatáról egyértelműen megítélni.

Mondhatjuk, hogy a gyarmatbirodalmak anyaországai szakmailag helyes elmélet alapján fejlődtek. Mostani világunkban a fejlődő országokban élők tömegei kérdőjelezik ezt meg.

A gazdaságtudományban azonban, akárcsak a kultúrában, az egymás mellett elbeszélők fegyvere a küzdelemben a másik kigúnyolása, lekezelése, elhallgatása. „Szakmailag nonszensz.” Ez a minősítés többnyire nem fárasztja magát érveléssel. Viszont gyilkos. Korábban, a történelmi korokban az ideoló­giai ellenfelet fizikailag semmisítették meg, érveivel együtt. Ezt tették a modern diktatúrák is. A posztmodern fegyverei kifinomultabbak, de ugyanolyan hatásosak.

Nevetségessé tesznek, semmibe vesznek, kihagynak a kánonból. Mintha nem is lennél. Mindezt a szakmaiság nevében. Nem fizikai terrorral: véleményterrorral. A demokrácia fügefalevele mögött. Hiszen a többség véleményét egy maroknyi kisebbség, a véleményvezérek irányítják. Ha birtokba vehetik a kommunikációs tereket, tömegeket befolyásolhatnak. Döbbenetes módon találjuk meg a jakobinus gondolat, a kommunista diktatúra és a posztmodern demokratikus diktatúrája között a folytonosságot. Chantal Delsol, korunk jeles konzervatív filozófusa úgy fogalmaz, hogy a berlini fal leomlásakor a két ideo­lógia: a jakobinusokat folytató kommunista világ szembenézett a posztmodern Nyugattal, és hasonlónak találták egymást.

Azért mégse lehet a szakmaiságot ennyivel elintézni. Rendkívül fontos, hogy a főáramú nézetek ellen véleményt megfogalmazók támadhatatlanul alapos szakmai ismeretek birtokában legyenek. Nem elég csupán elvetni a másik oldal tételeit: ez az oldal nem kerülheti el az szakszerű érvelést. A valódi szakmaiságot. Elmondani, hogy mit miért tart helyesnek. A kemény küzdelmet folytatók elismerésre és támogatásra méltók a hagyományos értékek mellett kiálló intézmények részéről. Hiszen hatalmas ellenerővel szemben harcolnak.

Meg kell becsülni a színvonalas szakmai, nem mainstream értelmiséget. Amely nem hasonló fegyverekkel, ellenminősítésekkel küzd, mint jakobinus ellenfelei, hanem értelemmel, ésszel, logikus érvekkel. Ebben az észt manapság annyiszor trónfosztó világban! Amelyben – Samuel Gregg szerint – Voltaire forog a sírjában, mert a pápa, II. János Pál a Fides et ratio enciklikáját fogalmazta meg. Kifejtve, hogy Isten azért adta az embernek az értelmet, hogy éljen vele; s a hit csak annak elismerése, hogy tudásunk nem végtelen. Ahogyan ezt a legnagyobb fizikusok is elismerték Max Plancktól C. F. Weizsäckerig, Einsteintől Heisenbergig.

A szerző közgazdász, professor emerita