Finnugor nyelvrokonság – őstörténet

Ha a genetika kibogozza a népek keveredését, az még egyáltalán nem bizonyíték a nyelvrokonság cáfolatára.

Fotó: MTI

Elolvastam Makoldi Miklós igazgató (Magyarságkutató Intézet) írásait (aug. 25., szept. 19.), és 19-én délután megnéztem a kulturális csatornán a Takaró Mihállyal folytatott beszélgetését az őstörténetünkről. Sok mindenben egyetértek törekvéseivel, de megütötte a fülemet a „Habsburgok által terjesztett finnugor nyelvrokonság” kitétel. Megjegyzem: a finnugor nyelvrokonság felismerése kissé régebbi, és semmi köze a Habsburgokhoz. Nézzük!

1. Mikori az első tudósítás a nyelvrokonságunkról? Mindenekelőtt idézzük fel a rokon nyelveinket! A balti vagy finnségi csoportba tartozik a finn, a karjalai, az észt és számos kis, már-már kihalt nyelv: a lív, a vót, a vepsze és az inkeri. A lapp külön csoportot alkot a maga nyolc nyelvjárásával. A volgai nyelvek, a mordvin és a cseremisz. Keletebbre, de még az Uráltól innen élnek a zürjének és a votjákok, az Urálon túl pedig a vogulok és az osztjákok. Lakóhelyüket régen Jugriának, Ugriának nevezték. Távolabbi nyelvrokonaink a szamojéd nyelvek, a szamojéd és a finnugor ág alkotja az uráli nyelvcsaládot.

Részletes tájékoztatást ad ezekről a népekről és nyelvekről Zsirai Miklós Finnugor rokonságunk című könyvében. Ez az alapmű 1937-ben jelent meg, s egyetemista korunkban elérhetetlen volt (nem mutatta be kedvezően akkori „nagy testvérünket”). 1994-ben a Trezor Kiadó újra megjelentette, Zaicz Gábornak az első kiadástól eltelt időszak tudományos eredményeiről szóló összefoglalásával. Zsirai könyvében alapos, elsődleges forrásokon nyugvó tudománytörténet is van, főleg erre támaszkodom a továbbiakban.

A magyar és a vogul–osztják kapcsolatról Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban – tehát Mátyás királlyá választásakor – Cosmographia címen írt könyvében értesítette a tudományos világot. Műve csak 1508-ban jelent meg nyomtatásban, de még ez a dátum is korainak tekinthető. Egy veronai szerzetes elbeszélésére hivatkozva a következőről tudósít, természetesen latin nyelven: „Azt mondják, hogy a magyarok is, akik a Duna partvidékén laknak, szkíta nemzetségűek; sokkal a hunok, gótok és longobárdok után távoztak Szkítiából, és a Dunához érkeztek. A korábbi lakosok elűzése vagy leigázása után királyságot alapítottak. A mi veronaink, akiről fentebb tettem említést, a Don forrásához eljutva, beszámolt arról, hogy azok a népek, akik az ázsiai Szkítiában, nem messze a Dontól laknak, műveletlen emberek és bálványimádók. Ezeknek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában lakó magyaroké.” II. Pius pápa olyan jelentősnek tartotta a magyar és a vogul–osztják nyelvek rokonságát, hogy megállapítását Commentarii című önéletrajzában is megismételte.

Honnan értesülhetett az akkori világ a vogulok és az osztjákok létezéséről és a magyar nyelvvel való rokonságáról? Pontos adataink nincsenek, de a XV. században olyan történelmi folyamatok mentek végbe, amelyek révén fellendültek a távoli területekre való utazások. Akkoriban erősödött meg Moszkva, s megkezdte az Urálon túli területek meghódítását. Mindig is vonzotta az orosz kereskedőket a nemes prémek és a különleges természeti kincsek világa. Moszkva egyúttal ápolta kapcsolatait Rómával, általában a nyugati világgal is. III. Iván cár barátságos kapcsolatban, szövetségi jó viszonyban volt Mátyás királlyal. Egyik Mátyáshoz intézett levelében a Jugria nagyfejedelme címet is használta. Így szerzett hírt Európa a jugorokról, vagyis a vogulokról és az osztjákokról. S így terelődött az utazók figyelme a magyarok és a jugorok nyelvi egyezéseire, nyelvi rokonságára.

Ezt írja Zsirai: „A korszak etimologizáló hajlamait ismerve azonban éppolyan valószínűnek látjuk azt a lehetőséget, hogy az ungar, orosz ugor (=magyar) ~ jugor (=vogul–osztják), az Ungria (=Magyarország) ~ Jugria (=vogulság–osztjákság) nevek összecsengése indította meg az összekapcsolás folyamatát.”

Ezeket az észrevételeket megismétlik lengyel, osztrák, német, svéd utazók, de ezek mégis csak szórványos észrevételek maradtak. A látóhatár a XVII–XVIII. században teljesedett ki, összehasonlító munkák és nagy, soknyelvű szótárak megjelenésével (Zsirai mindent felsorol).

A nyelvrokonság észrevétele tehát jó ötszáz évnyi folyamat volt, semmi köze a Habsburgokhoz. Megvallom, én a Habsburgokhoz való kapcsolást Amerikában hallottam amerikai magyaroktól, akik nem voltak tudósok, még tájékozottak sem, csak hallottak ezt-azt Bobula Idáról és fehér lovat áldozó Buenos Aires-i magyarokról. Azt magyarázták nekem, hogy a Habsburgok bérelték fel a német származású Budenz Józsefet, hogy bizonyítsa be finnugor rokonságunkat, pedig nekünk sumer őseink voltak. Ezt nevezte Zsirai „délibábos nyelvrokonításnak” (van lehetőség bőven, például egyik kollégám a Missouri Egyetemen azt magyarázta nekem, hogy a magyar rokon nyelve a koreai, mivelhogy ő ezt így tanulta). De nagyon előre szaladtunk.

Ezt írja Makoldi Miklós augusztusi cikkében: „nem csoda, hogy a Habsburgok részéről támogatást és elismerést kapott, a magyarok részéről pedig heves ellenállást váltott ki Sajnovics József 1770-es munkája, mely a magyar és a lapp nyelv rokonságát boncolgatja”. Éder Zoltán tanulmánya (1974) feltárta, hogy a háttérben a jezsuita és a piarista rend vitája állt a nyelvrokonságunkról, ennek eldöntésére vállalkozott a csillagász Hell Miksa és a matematikus Sajnovics János: elhatározták, hogy a csillagászati megfigyelések mellett a lapp nyelvet is tanulmányozzák Vardö szigetén, ahol lappok élnek. Vardö Norvégia legészakibb részén van, Norvégia pedig akkoriban dán fennhatóság alatt volt, így a dán király, VII. Keresztély támogatta az expedíciót, s a Demonstráció először Koppenhágában jelent meg. Ennyit a Habsburgok „szándékáról”, amiből annyi az igazság, Hell Miksát Mária Terézia engedte el északi útjára, a jezsuita szerzetes ugyanis az udvari csillagvizsgáló igazgatója volt. A magyarok tiltakozása a „halzsíros atyafiság” ellen pedig annyiban valós, hogy akkoriban a hun–avar rokonságról vallott elképzelés volt közkeletű, ezt tanította például a népszerű Hármas Kis Tükör, Losontzi István 1773-ban megjelent s vagy száz évig használt tankönyve is. Sajnovics Demonstrációja azonban több egyszerű boncolgatásnál: a szavak egy részének és a nyelvtani szerkezetnek máig érvényes összehasonlítása, ezt Lakó György elemzi Sajnovicsról szóló monográfiájában. A Demonstráció egyébként már olvasható magyarul, sőt angolul is.

2. Nagyobb probléma a nyelvrokonság és a faji rokonság összekeverése.

Makoldi Miklós „nyelvészeti alapokon nyugvó kényszerpályáról” ír. Egy dologról – úgy tűnik – megfeledkezik: a finnugor történeti-összehasonlító nyelvtudományban mindig is tanították, sőt erőteljesen hangsúlyozták, hogy a nyelvi rokonság és a faji (antropológiai, embertani) rokonság nem azonos, két különböző dolog. Hajdani professzorom, Lakó György az első egyetemi órákon nyomatékosan magyarázta a nyelvi rokonság és a faji rokonság különbözőségét. Zsirai Miklós Finnugor rokonságunk című monumentális művében (1937/1994) ez olvasható a Nyelvrokonság és faji rokonság című fejezetben: „Ha látjuk, hogy az egyes nyelveket, még inkább az egyes nyelvcsaládokat beszélő közösségek fajilag egymástól mennyire különböző elemekből, csoportokból alakultak ki, nem lepődhetünk meg azon, hogy a finnugorság sem kivétel, hogy a finnugor nyelveken beszélő népek közt, sőt az egyes finnugor népeken belül is találunk faji eltéréseket. Az avatatlan szem is észreveszi tudniillik, hogy a finnugorságban a következő négy-öt egymástól meglehetősen elkülönülő embertani típus különböztethető meg: 1. a lapp, 2. a finn, 3. a mordvin–cseremisz–votják–zürjén vagy központi finnugor típus, 4. a vogul–osztják vagy obi-ugor és 5. a magyar típus.” Embertani szempontból tehát különbözünk a többi nyelvrokontól, de a nyelvünk attól még finnugor.

Ismeretes a nyelvcsere lehetősége, népcsoportok olvadhatnak egymásba; ilyen események ma is történnek, a szociolingvisztika aprólékosan elemzi ezeket a folyamatokat. Egyetlen példa: a bolgár eredetileg törökös nép volt, s nyelvcserével lett szláv nyelvű. Érdekes módon az indoeurópai nyelvek összetartozását nem vonják kétségbe, pedig embertanilag mennyire más az indiai és a svéd! Az érdeklődő megszemlélheti a különböző embertípusokat a Pannon enciklopédia Magyar nyelv és irodalom című kötetének színes felvételein.

Az embertani különbségek nem zárják ki a nyelvi rokonságot! Ha a genetika kibogozza a népek keveredését, az még egyáltalán nem bizonyíték a nyelvrokonság cáfolatára. Tehát más a faji rokonság és más a nyelvrokonság, nem szabad összekeverni! Kutassák csak a régészeti hagyományokat és a genetikai összetartozásokat, attól még a nyelvrokonság bizonyított tény.

Nem tudom, foglalkoztak-e a többi finnugor nép őstörténetével? Hogyan élhettek legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és az osztjákok? Erről képet kaphatunk a Reguly Antal által gyűjtött osztják hősénekekből. (Makoldi Miklós is fontosnak tartja a néphagyományt – a tévében ezt mondta.) Főszereplőjük a fejedelemhős, hosszú hajfonata van, bőrharisnyát hord és lovon ül! (A ló egyébként ugor szó!) Olyan életmódjuk lehetett, mint a sztyeppei magyaroknak. Erős faváraik voltak, fejedelmeik; a XV. század után válthattak lakóhelyet és életmódot: ekkor adták fel önállóságukat az orosz hódítás következtében (utaltam fentebb III. Iván cárra, aki felvette a Jugria nagyfejedelme címet).

A nyelvrokonság bizonyítása éppoly egzakt tudomány, mint a genetika. Nem az esetleges egybecsengések a lényegesek a szavak rokonításában, hanem a szisztematikus különbségek. Mint a számsorban, a matematikában. A nyelvtani rendszer rokonítása is egzakt, ez volt Sajnovics fő érdeme.

Összegezve: a finnugor nyelvrokonság felismerése legalább ötszáz éves, bizonyítása egzakt szabályokon alapul. A nyelvrokonságnak semmi köze a faji rokonsághoz, ne keverjük! Makoldi Miklós második cikkének a zárómondata a következő: „Tisztelt hölgyeim, uraim, önök mit választanának?” Semmit nem kell választani: két különböző dologról van szó, nem kell őket szembefordítani, mindegyiknek megvan a sajátossága és a létjogosultsága.

A szerző professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár