Kiradírozott történelem

Harminc évvel a kommunizmus bukása után a baloldali kultúracsinálókat még mindig, sőt egyre inkább zavarja a nemzeti szemlélet.

Budapest, 2020. oktber 5. A Nemzeti Sznhz plete a Rkczi hd pesti hdfjnl, a IX. kerleti Bajor Gizi parkban. MTVA/Bizomnyosi: Rka Lszl *************************** Kedves Felhasznl! Ez a fot nem a Duna Mdiaszolgltat Zrt./MTI ltal ksztett s kiadott fnykpfelvtel, gy harmadik szemly ltal tmasztott brminem klnsen szerzi jogi, szomszdos jogi s szemlyisgi jogi ignyrt a fot szerzje/jogutdja kzvetlenl maga ll helyt, az MTVA felelssge e krben kizrt. Fotó: Róka László Forrás: MTVA/Bizományosi: Róka László

Hogy eligazodjunk a mai megvadult világban, ismernünk kell a történelmet. A valódit. Ám ismerjük-e igazán? A globalizmus (leánykori nevén internacionalizmus) ugyanis máig keményen dolgozik ellene. Tisztában vannak azzal, hogy az egyetemes históriát ismerő embert nehéz megvezetni, hiszen az pontosan tudja: minden világégést, háborút a meghamisított történelmen keresztül készítettek elő.

Befolyásolni lelket és tudatot, elhallgatni az igazat – ez a liberális történelemtanítás lényege. Ezek közül is a legeslegelső: eltiporni a nemzettudatot.

A bolsevik és liberális oktatáspolitika mindig igyekezett „magához igazítani” a történelmet, szellemi sötétségben tartani a fiatalságot. Félretájékoztatni pedig csak úgy lehet, ha elzárják előle a hiteles ismeretszerzés lehetőségét. Egész rendszerét, úrhatnám egóját erre alapozta/alapozza az élcsapat: én, az iskolázott liberális diktálok, te, a „lábszagú mucsai” – a nép – pedig teszed, amit mondok neked. Ugye ismerős?

Harminc évvel a kommunizmus bukása után a baloldali kultúracsinálókat még mindig, sőt egyre inkább zavarja a nemzeti szemlélet. A rendszerváltásnak nevezett szomorújáték zűrzavarában is tisztán látszott, milyen görcsös igyekezettel ragaszkodnak a kultúra – benne a történelemtanítás – irányításához. (Egy darabig még az érettségiről is száműzték a tantárgyat.) Hát hogyne! Akinél a történelemoktatás gyeplője, azé a potenciális hatalom. Elnyomni, lehetetlenné tenni a nemzeti história ismeretét – ma is ez a cél odaát. Rasszistának, irredentának, gyűlöletkeltőnek nevezni mindent, ami magyar. Hiszen a nemzeti öntudatban mindig ott lapul a veszély…

Márpedig egy nemzet mindig ragaszkodik a példaképeihez, akikre felnéz. És nekünk ott sorjáznak nagyjaink, ­Hunyadiak, Rákócziak, Kossuthok, Pongrátz Gergelyek…

Odaát még mindig az Internacionálé parancsa az irányelv: „A múltat végképp eltörölni”. (A múltat: a történelmet.) Számukra a magyar múlt dicsőséges és fájdalmas eseményei­nek már a puszta megjelenítése is aggályos. Nem véletlen, hogy mindent megtettek/megtesznek, hogy ne készülhessenek magyar történelmi alkotások, filmek, könyvek, színdarabok. (Aggályaik önmagukért beszélnek: „A múlt nagyságába csak a jelenben szerencsétlen menekül.”) Szerintük maradi, vaskalapos, aki nem lép át a múlton, aki ápolja elődei emlékeit. Minden patriotizmusra, nacionalizmusra utaló gondolatot alapból lefasisztáznak, lerasszistáznak. Útjukban vannak nemzetünk példaképei. A magyar történelem oktatásának csak egyetlen célja lehet: az igazi múlt megismertetése, értő elemzése, hogy végre egészséges önbecsülésünk legyen. Jár nekünk.

Egész generációk iskolai történelemkönyvéből hiányzott például Árpád vezér világraszóló pozsonyi győzelme – valószínűleg azért, mert a honfoglaló fejedelem korszakos diadala nem illett bele a nemzetre erőszakolt bűnös nép koncepció­ba. Nem tudhatta meg a magyar ifjúság, hogy első honvédő csatánkban, 907-ben Árpád negyvenezres serege Pozsony alatt csúfosan legyőzte az országra törő egyesített Nyugat százezres hordáját. Nem tanították, holott aranyba kellene foglalni azt a napot. Vajon miért hallgattak a világraszóló diadalról, amely Európa históriáját is alapjaiban befolyásolta? (Érthetetlen, hogy a magyar történetírás még ma is szerénykedik ezzel, nem kezeli az őt megillető súllyal, büszkeséggel.) Ami keveset tudunk a csatáról, elhallgatta előlünk a ránk lőcsölt kommunizmus, megpróbálta kiradírozni a tudatunkból.

Zavarta őket, hogy hőseink nem hoztak szégyent az utókorra. Vagy ott van Horthy Miklós példája. A néhai kormányzó személye még ma is megosztja az országot, alapos munkát végzett a kommunista „történelemtanítás”. Sokan ma is „Horthy–Szálasi-korszakként” említik a két világháború közötti éveket, összemosva a trianoni roncsországból működő államot szervező kormányzót azzal a nyilas kalandorral, aki, nem mellesleg, hosszú éveket töltött Horthy börtöné­ben. A kormányzót még a győztesek sem tekintették háborús bűnösnek – csak a ránk ültetett új vezetők, Rákosiék, Kádárék.

Az ő ránk maradt „történelemkönyveikből” szivárog még mindig a nemzetmegosztó gyűlölet.