Megszállási emlékművek

Katonatemetőket nem szokás a fővárosok reprezentatív terein létesíteni.

Marija Zaharova külügyi szóvivő Londonra mutogat Fotó: Reuters

Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő ihlette e véleménycikket. Mint ismert, Orbán Viktor a Szabadság téri szovjet és német megszállási emlékművekről tett említést, miközben felavatta George H. W. Bush egykori amerikai elnök szobrát. Erre fel Zaharova azt írta: „Az ilyen állítások perverzek, meghazudtolják a második világháború történelmi igazságait, amelyeket a nürnbergi törvényszék kivizsgált, és elfelejtik azt, hogy Horthy Magyarországa Hitler közeli szövetségese volt.”

Kedves Marija Zaharova! Tudjuk, hogy ön elhivatottan azért dolgozik, hogy „Tegyük ismét naggyá Oroszországot!”, amit a magunk részéről rokonszenvvel figyelünk, ismerve azt a jelcini mély vermet, amiből ki kell kapaszkodniuk. Higgye el, kevés nép van Európában, amely őszintébben együtt tud érezni önökkel; amely a maga trianoni szétszaggatottságának keserű élménye miatt jobban megérti az orosz nemzet szétdarabolásának katasztrófáját. Az önök Borisz Jelcinének ráadásul még annyi mentsége sem lehet, mint a mi Károlyi Mihályunknak, hogy egy vesztes világháborút követő anarchián lett volna képtelen úrrá lenni. Az önök Jelcine a semmiért dobta oda oroszok tízmillióit újonnan születő országoknak, anélkül, hogy alapvető jogaik garantálásáról akár csak megkísérelt volna gondoskodni. Emellett az önök jelcini szabadrablása a nemzeti vagyont a nálunk tapasztaltnál is nagyobb mértékben hagyta ebek harmincadjára jutni.

Nincs mit csodálni azon, hogy amikor ismét naggyá igyekeznek tenni a hazájukat, a gazdasági honvédelem mellett az emlékezetpolitika eszközeit is alkalmazzák, s e téren nincs mit tenni, azzal gazdálkodnak, amijük van. Oroszország két ízben volt igazán nagy, amikor orosz csizmák taposták előbb Párizs, majd másfél évszázad múltán Berlin utcáit. Ráadásul mindkét esetben az önök hazájára tört agresszort visszaverve meneteltek Európa szívéig, így nehéz lenne elvitatni önöktől az e győzelmek fölött érzett büszkeségük jogosságát, s az e győzelmekért hozott emberi áldozatok is tiszteletet érdemelnek.

Ami azonban az ön állításának azt a részét illeti, hogy a Vörös Hadsereg „megszabadítva Európa népeit a barna pestistől, békét és szabadságot hozott nekik”, tisztelettel kérjük, legyen szíves a közelmúlt orosz történelmét alaposabban tanulmányozni, mondjuk az SZKP XX. kongresszusát, ahol maga a pártállam legfőbb hatalmi testülete mondott ítéletet Sztálin szabadsággal kapcsolatos ideológiájáról és praxisáról. Nem, Marija Zaharova, a Vörös Hadsereg nem a szabadságot hozta el számunkra, hanem brutális megszállást, amely ideiglenesen 45 évig tartott, és lehetetlenné tette, hogy hazánk Európa részeként maga dönthessen a sorsáról. A Szabadság téri ötágú csillagos obeliszk számunkra elsősorban ezt jelképezi. Katonatemetőket ugyanis nem szokás a fővárosok reprezentatív terein létesíteni.

Ne értsen félre, nem rójuk fel mindezt az orosz nemzetnek, hiszen tudjuk, hogy a nehezebb sors önöknek jutott. Mi megúsztuk szűk egy évtized kemény sztálinizmussal, amiből önöknek majd három jutott, nem is beszélve a lenini hadikommunizmus és polgárháború többmilliónyi áldozatáról, s még Brezsnyevvel is önök húzták a rövidebbet a mi Kádárunkhoz képest. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a bolsevizmus mérgét Nyugaton hagyták létrejönni, s Lenin bandáját időzített bombaként a német titkosszolgálat exportálta Pétervárra az önök harckészültségének aláásására. Mindössze annyit kérünk, hogy amit önök is elszenvedtek, és amibe nemzetként, sajátos kultúra hordozójaként majdnem belepusztultak, annak fegyverrel ránk kényszerített változatát mi is tekinthessük annak, ami. Nincs nekünk semmi bajunk a háború áldozatává vált orosz és tucatnyi más nemzetiségű vöröskatonával, akiknek személyes életáldozatát ugyanúgy tiszteljük, mint bármely más állam háborús erőfeszítéseiért életüket adó katonákét. Szergej, Iván, Nyikolaj, a parancsteljesítők az életüket adták a földért, amely számukra idegen, életüket adták azért, hogy a jaltai alku értelmében hazánkat a szovjet birodalom leigázhassa. S hogy a leigázottak megértsék, miről is van szó valójában, parancsnokaik megengedték nekik, hogy végigzabrálják az országot, megerőszakolják lányainkat, asszonyainkat. Igen, Marija Zaharova, nem rabságban sínylődő, felszabadítandó nemzetként tekintettek ránk, hanem meghódítottként, és úgy is viselkedtek. De minderre nem úgy tekintünk, mintha az orosz nemzet bűne lenne. Nem, ez azok bűne, akik elvették az orosz nemzettől a vallását, a hagyományait, az önbecsülését, és ágyútöltelékként használták birodalmi hódító céljaik érdekében.

Marija Zaharova, ön bizonyára gyakran nézegeti Európa térképét, így kell látnia hazánk kényes geopolitikai helyzetét, amely újkori történelmünk során végig és mindmáig súlyos teherként nehezedik ránk. Tudjuk mi is, és fájlaljuk, hogy hazánk háborúba lépett önök ellen a németek oldalán. Fájlaljuk már csak azért is, mert nemzeti függetlenségünkért folytatott küzdelmeink során kitüntetett törekvésünk volt, hogy katonáinkat ne vigyék ki országunkból, ne áldozzák fel idegen földön, idegen érdekek oltárán. A magyar politikai vezetés Teleki Pál miniszterelnökségéig mindent meg is tett, hogy elkerülhessük a háborúba sodródást, s amikor ez lehetetlenné vált, Teleki felkiáltójelként az életét áldozta fel.

Nem utolsó, hanem vonakodó csatlósa volt Magyarország a Német Birodalomnak, amelynek érdekszférájába Sztálin és náci német szövetségesei utaltak minket, amikor a Molotov–Ribbentrop-paktumban testvériesen megosztoztak Közép-Európán, valamint a Szovjetunió későbbi angolszász szövetségesei, amelyek látványosan jelezték Hitlernek régiónk iránti érdektelenségüket, végül hadicéljaikat elősegítendő a német megszállást is kiprovokálták. A német megszállást, amelyet éppen azáltal sikerült évekig elkerülnünk, hogy korlátozott erőkkel részt vettünk a Szovjetunió elleni háborúban, örökké alkudozva a németekkel, erőnk szerint minimalizálva a háborús részvétel mértékét. Ha nem ezt tesszük, már évekkel korábban a minden magyar erőforrást a német hadicélok szolgálatába állító, áruló bábkormány vitte volna önök ellen háborúba Magyarországot.

De még ha lett volna is választásunk, mint ahogy nem volt, mi 1941-ben is két pogány közt találtuk magunkat, ezúttal a szó szoros értelmében, az istentelen bolsevista Szovjet­unió és az istentelen náci Németország szorításában. Ha lett volna választásunk, akkori tudásunk alapján kisebbnek látszó rosszként alighanem a németek mellé kellett volna húzódnunk. Önnek is tudnia kell, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésekor Hitler még messze volt a tömeggyilkosságoktól, Sztálin ellenben már több millió ártatlan, döntően orosz áldozattal a háta mögött állt. Ez matematika. És amikor Hitler és Sztálin közösen lerohanták Lengyelországot, Anglia és Franciaország a még csak leendő tömeggyilkosnak hadat üzentek, a tényleges tömeggyilkosnak nem. Úgy látszik, a kettős mérce és a nyers önérdek-érvényesítés örök.

Lenin maga tette lehetetlenné, hogy negyed század múltán, szorult helyzetünkben a Szovjetuniót tartsuk a kisebbik rossznak. 1919-ben ugyanis az általa küldött Lenin-fiúk keserű ízelítőt adtak a bolsevizmusból, ami után lehetetlen volt szovjetbarát politikát folytatni. A németekről ellenben az utolsó háborús élményünk az volt, hogy segítettek kiverni a Székelyföldre rontó hitszegő román hadsereget.

A halott katonának jár a végtisztesség és a kegyeletes emlékezet, amint önök is megadják azt az orosz földön elesett magyar katonáknak, hálás köszönet érte. Ez ad jó esélyt arra, hogy „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés”. Mi becsülettel küzdünk a lelkünkben dúló potenciális oroszellenes érzületekkel, amelyeket szabadságharcunk cári segítséggel való letiprása, a ’19-es és ’45 utáni bolsevizmusexport és az ’56-os forradalom vérbe tiprása alapoz meg, nagyhatalmi érdekekből fakadó propaganda szít, és komolyan gondoljuk a nagy orosz nemzettel való barátság ápolását. Kérjük, ne nehezítsék meg ezt értetlen és igaztalan vádakkal!

A szerző újságíró